Ha a nagy álmokat kipipáltuk, kezdhetjük a kisebbeket is megvalósítani. Azok is nagyon fontosak, hiszen örömet okoznak, feltöltenek. 

Mondanám, hogy nagy lendülettel vetettem bele magam én is, de nem igaz, csak úgy becsúszott egy-kettő az elmúlt hetekben. 

Az első, ami olyan katarzissal járt, hogy azóta is a hatása alatt vagyok, sőt egy hosszabb novella is született általa, a bányató volt. Soha nem fürödtem még bányatóban, sőt, nem is terveztem, mert valamiért nagyon féltem tőlük. Most egy nagyon mély, csodaszép tóval küzdhettem le ezt a démont. Igaz, amikor kitaláltam, hogy a gyerek úszószemüvegével majd nézelődök egyet odalent, simán bepánikoltam az alattam "tátongó" mélységtől. Hiába úszok jól, nem mertem egyedül a közepéig bemenni. Csak úgy szinte már-már a közepéig. 

Ami igazán különlegessé tette, hogy elképesztő hőség volt, és szinte belevetettem magam abba a csodás, hűs, ragyogóan tiszta vízbe. Sőt. A másnap reggelt is ott kezdtem, ruha nélkül, egyedül a számomra olyan félelmetes bányatóban. Egyszer egy karakteremről írtam, hogy mennyire szeret egyedül, meztelenül, élő vízben fürödni. Most töredelmesen bevallom, feltehetőleg a saját tulajdonságaimból adtam neki kölcsön. 

Azóta, ha túlságosan felhevülök, egyszerűen lemegyek a kikötőbe, és már úszom is. Vicces, hogy hiába lakok tóparton már egy ideje, el kellett mennem a világ végére, a hegyekbe, hogy rájöjjek, milyen nagyszerű dolgom van egyébként. Sőt, amíg táborban voltak  gyerekek, minden reggel úszással indítottam a napot. A legjobb, hogy még csak neki se kell készülni különösebben. Fürdőruhában legurulok a kikötőbe, úszok, és úgy, vizesen hazajövök. Oké, persze, amíg lecsattogok a stéghez, van rajtam a kikötői protokollnak megfelelő ruha, de visszafelé már csak egy törölköző. 

Szóval, azt hiszem, ha örömöt, sikerélményt szeretnénk, nem kell feltétlenül elrohanni az összes célig. Néha bőven elég alaposan felfedezni az első néhány métert.