Elérkezett végre a várva várt falunap, az uborka fesztivál neves és lecsúszott fellépőkkel egyaránt. Miután 37-38 celsius fok volt, így alapvetően nem voltak terveim a hacacáréval kapcsolatban. A gyermekeim viszont tudták, hogy készül valami. Naná, hogy tudták!

Egy csomó angry bird volt kirakva az út mellett. Igen, szalmabála lefestve. Sőt, ennél is tovább mentek a szervezők:

Így aztán alig várták, hogy menjünk a "buliba". Kinéztünk, de a hőség rányomta a bélyegét a hangulatra, mindenki próbált árnyékba húzódva, iszogatva túlélni estig, hogy a földönkívüliek visszaadják végre az est fénypontját, hogy koncertet adhasson e kicsiny falu népének. Mi azt hiszem fél óra alatt letudtuk a délutáni őrületet egy kürtős kaláccsal, valami cukorral a gluténérzékeny szakasznak és két horror drága lufival. De a lufik legalább jó választások voltak a gyermekeim részéről. Na nem az áruk miatt.

Ugye, hogy ugye? Naná, hogy traktor lufi van a földműves gyereke kezében! Emmáé nem lényeg, jelenleg a hűtő tetején van, pont ennyi látszik belőle most is. Na, de ez a traktor! Az már egy másik történet, hogy olyan húsz perccel később kicsúszott a kezéből és felszállt az égbe üdvözölni zenész barátunkat. Alig fértek be vele a kocsiba egyébként, kicsit ki kellett lógatni az ablakon. 

Eközben a férjem rokonai meglátogattak bennünket és olyanokat hoztak, mint például ez a méteres szalámi:

Jól látszik, hogy akkora, mint három egykilós kenyér. Szerintem mennyei, jó csípős, azóta eszegetem. 

Voltunk vonatozni a gyerekekkel. Elmentünk a félórányira lévő kis városba, majd vissza. Nem is értették a kalauzok, mit csinálunk és megkérdezték, eltévedtünk-e. Furcsa volt nekik, hogy csak úgy vonatozgatunk, pedig a gyerekek nagyon szerették. Itt a környéken kizárólag ilyen vonat van. Egy vagy két kocsis maximum.

Végre az én gyerekeim is szereztek barátokat. A fiam két szoros barátságot is kötött. Az egyiket egy pókkal, akinek időnként szívószállal vizet csepegtetett és aki a mosogatógép alatt lakik.

A másik kiválasztott pedig egy imádkozó sáska lett, őt fűvel és járművel látta el.

Akkor most rá is térnék arra, amire az alcímben utaltam. Gyerekkorom óta nem szívlelem a befőzési munkálatokat, mégpedig azért, mert sok pocskolással, indokolatlan mennyiségű edény felhasználásával járnak. Ami azt hozza magával, hogy hosszadalmas előkészülettel és még annál is hosszadalmasabb eltakarítási folyamattal jár. Eddig mindig meg is úsztam, mert a férjem lelkes befőzési tanácsadó, koordinátor és manager és amíg tanácsot adott, koordinált és managelt engem, valahogy meg is csinálta a befőzést. Én valahogy mindig elmostam az üvegeket, majd dunsztba tettem őket. Ettől függetlenül nem barátkoztam meg vele. Egyetlen komolyabb szándékom a szilvalekvár főzése volt, de valahogy mindig lecsúsztam róla. Idén viszont nagyon bátran rendeltem egy láda szilvát. Csak amikor elhoztam ért a kellemetlen meglepetés, hogy tudatták velem a tapasztalt idősebbek, hogy az bizony maximum befőttnek lesz jó. De ki a csuda szeretne befőttet? Pláne eltenni! És ekkor megtörtént, amire végképp nem számítottam. Nagyon kedves szomszédasszonyom, szedett nekem lekvárnak valót, de rendes adagot. Nagyon jól esett a szándék és a segítség is, de hirtelen ott találtam magam 30 kiló szilvával, teljesen egyedül, két kicsi gyerek mellett, 5 napos vendégségre készülés kellős közepette. Igazi, férfias pánik fogott el. Tartottam a fejem, álltam a konyhában, aztán nagy levegő és:

és:

Ez a lábas valóban akkora, mint a tűzhely. Négy rózsa égett alatta. Öt darab 9 dl-es üveg lekvár és tizenegy üveg befőtt lett készen másfél nap alatt. Büszke is vagyok rájuk! 

Az állatok, köszönik jól vannak, kapnak enni is rendesen (az ott dara a kis nóziján):

szaporodnak is:

És, ha már szaporodás, zárásnak ezt a nagyszerű lehetőséget szeretném bemutatni: