Boldog új évet kívánok minden kedves érdeklődőnek!

Egy nagyon bájos történettel szeretném indítani a 2016-os történeteimet. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy helyes kis karácsonyfa a tó közepén. Ez a kis fa, ami nem is olyan kicsi, egy bóján úszkált teljes díszben. Eleinte a selymes vízen, majd a befagyott tavon mozdulatlanná dermedt, de amint olvadni kezdett, megküzdött a jégkásákkal és folytatta útját. Íme:

Fényképezni pedig nem is volt olyan egyszerű, miután mindig jött valaki mögöttem. Persze a vágyam, hogy megörökítsem mindig nagyobb volt, mint a szándék, hogy tisztességes sofőr módjára ne akadályozzam a forgalmat. 

Szóval itt töltöttük a karácsonyt. Nagyon szerettem, mert igazán meghitt volt és az otthonunk is olyan igazi fészek már. Szépen feldíszítettük kívül, belül, nagyon hangulatos időszak volt.

A fiam természetesen a jelen helyzetnek megfelelő karácsonyi ajándékot kapott:

Ez egy modell traktor, mindenben tökéletesen megegyezik az igazival. Olyannyira, hogy a férjem hozott is egy vödör árpát, hogy a játék is megfeleljen a valóságnak. Mondjuk szerintem elég lett volna egy bögrényi, mert azóta nemcsak az udvar, de a lakás is tele van magokkal. Ha felporszívózok százat, hoznak be a zoknijukon kétszázat is helyette.

Egyébként a karácsonyi díszítésből az egyik kisvárosban még a fák sem maradtak ki. Nagyon gusztusos arany papírba tekerték a törzsüket. Először azt hittem, rosszul látok, de nem, tényleg van ilyen.

Szilveszterkor jöttek a rokonok, lőttünk fel tűzijátékot és élveztük a nagyon mínuszokat. Szerencsére esett egy kis hó is, igaz nem sok, de arra elég, hogy legalább egyszer szánkóval vigyem a gyerekeket az óvodába. Na, ezt a városban biztosan nem tudtam volna megtenni. Azért a reggeli deres szántó is nagyon szép tud lenni. 

Ez utóbbi kép a szilveszteri buli helyszíne.

Az állatkáink jól vannak szerencsére, mindenki gondoskodik róluk. Ehhez minden segítséget megadunk:

Csak, hogy tényleg egyértelmű legyen, melyik dara a kocáké és melyik a teheneké. Egyébként jöttek még kismalacok messziről. Nekik nincsen törzskönyvük, az ő küldetésük teljesen más. Egyelőre a szívem szakad meg, mert olyan cukik. Mondhatnám, hogy meg kell zabálni őket, de jelen esetben ez csúnya, morbid dolog lenne tőlem.

Egyébként a szomszédos mangalica kölyök csapat rendkívül undok velük. Néhány percig figyeltem, mit csinál a két, elkülönített kölyök csapat. A foltos malacok kedvesen, érdeklődően átdugják orrocskáikat a rácson és farok csóválva, szuszogva ismerkednek a másik oldallal. A minden hájjal megkent mangalicák (minden értelemben :) ) pedig várnak kicsit, majd jól odacsípnek ezeknek a kis naiv jószágoknak. Van persze aztán visítás, meg eszeveszett rohanás az istálló másik végébe. Pár perc durci következik, majd olyan boldogan kezdik előröl, mintha mi sem történt volna.

Már régen szerettem volna megmutatni az egyik másik, már rég meglévő állatállományunkat. Ők a szelídmajorban laknak, tenyészteni sem kellett őket, megvásárolni sem. Ingyen vannak és szaporodnak, ha tetszik, ha nem. Íme a házikójuk:

Az első képen, Sanyival a háttérben talán érzékelhető, hogy mekkora iszonyú nagy fészekről van szó. A második kép alulnézet, jól látszik, mennyire masszív építmény. Ezt kérem, lódarazsak lakják. Állítólag mínusz tíz fok alatt lehet kezdeményezni az elpusztításukat. Egy kis ház ez, amiben fészket vertek és talán érthető, hogy ez az épület bizony csak az övék.

Most is, mint mindig, valami vidámmal zárok. Egy kép, amiről azt lehetne hinni, hogy retro, de nem az. A falu néhány lakója hétköznapjainak aktív részese.