Január 23-án volt pontosan egy éve, hogy ide költöztünk. Az évfordulót stílusosan a városban töltöttük. Mivel azt az estét baráti körben töltöttem, a férjem meg az előtte lévőt, így szombat helyett csütörtökön ünnepeltük meg a nagy eseményt egy sushival és egy 3D-s földgömb kirakó összerakásával. Remek "buli" volt. Minden buli remek, ahol van sushi. Hihetetlenül sok minden történt velünk az elmúlt évben. Most, ahogy végig gondoltam, valamiért az jutott eszembe, hogy végre lecseréltük a lámpabúrákat. Eddig szándékosan nem tettük, ez volt a fontossági sor legvégén, mondván, úgysem nézegetünk felfelé. Aztán egy napon elegem lett a sok csúnya búrából és kértem a férjemet, búcsúzzunk el tőlük. Itt most következne egy kép az egyikről, de nem sikerül a photo stream-en keresztül megkapnom, sőt e-mailen sem jön át ez az egy kép. Sebaj, legközelebb.

Hétfőn két olyan dolog is történt velem, ami még soha eddigi életem során.

Az egyik, az úton átrohangáló szarvasok. De akkora hatalmas állatok, hogy nem hittem a szememnek. Szerencsémre az előttem lévő autónak kellett észnél lennie, mert elé ugrott egy, majd jött is a másik. Aki az autó előtt volt, össze-vissza ugrált, nem tudta, mitévő is legyen. A másik az visszafordult. Szép lassan gurultam, ráadásul nem jött mögöttem senki, így képet is csináltam. Persze a táskámban volt a telefon, így kotorásznom kellett, el is késtem majdnem. Ráadásul a szemben jövő csak azt látta, hogy megálltam az út közepén és matatok valamit. Ki is mutatta mit gondol. Szó szerint, mutatta.

A képen három szarvas látható. Szerintem még így is látszik, mekkorák.

Ugyanezen a napon életemben először csúszkáltam befagyott tavon. Valahogy eddig ez kimaradt. A szomszéd kisváros taván történt mindez. Vasárnap láttam, milyen sokan vannak rajta. Miután továbbra is nulla fok alatt volt a hőmérséklet, gondoltam, mi is rámerészkedünk. Megfogadtam viszont, hogy csak akkor megyek rá a gyerekekkel, ha mások is vannak rajta és élnek. Két nagyobb gyerek játszott a tó közepén, úgyhogy gondoltam, nekünk ott a szélén nem lehet bajunk. Volt is pár kikoptatott csík, amin szuperül lehetett csúszni. Mutattam a gyerekeknek is, hogyan kell.

Kezdődött az óriási eséssel.

Majd azzal folytatódott, hogy élvezték a fetrengést/üldögélést.

Végül elkezdődött a "Maradj talpon!" ifjúsági verziója.

Egészen jól belejöttek, sőt olyannyira, hogy amikor egy nagyobb kislány kicsit ügyetlenebbül csúszott, a fiam (4,5) kicsit flegmán odasúgta nekem: ez meg mit csinál?! Na, menjünk haza...

Közben a malacfarmon elindult A PROJEKT. Sőt! Meg is született az első before-after kép is, bár még nem teljesen zárult le akkor a munkafolyamat, de nagyon szépen látszik a haladás.

 Ez itt az istálló tetejének a készülődése.

Szóval szépen halad a munka, hogy a sok kismama mielőbb elfoglalhassa lakosztályát.

Közben eszembe jutott két igazán helyi szokás. Az egyik a PAMUT nagy ívben való elkerülése. Kivéve természetesen, ha géprongyról van szó, mert annak ugye abból kell lennie. Ez főként nyáron volt gond, hogy az akkor még jelentős súlyfölösleg takarására nyári ruhákat hordtam és nem kis feladat volt megtalálni a tűt a szénakazalban (már hogy stílusos legyek ;) ), ugyanis olyan ritka erre a pamut ruha, mint a fehér holló. Itt egyébként alapvetően kétféle bolt létezik a köztudatban: a százas és a kínai. Ezen felül még a piac van versenyben, ha szezonja van. Szóval egy alkalommal a kínaiban tanultam meg valami nagyon fontosat, miközben a fiamnak szerettem volna játszós pólót venni, mert azt mégsem a kedvenc internetes áruházamból rendelem. Feltűnt, hogy már a gyerek ruhák nagy része sem tiszta pamut. Ezt ugye a felnőtt ruházatnál már megszoktam, hogy jól meg kell nézni, de nagyon csodálkoztam, hogy készül műszálas ruha gyerekeknek is. Gondoltam, az egyszerűség kedvéért megkérdezem az eladót, hol vannak a pamut felsők. Az eladó hölgy, aki egyébként egy nagyon kedves, helyes nő, kissé kioktatóan jelezte, hogy a pamut az már nem divat, neeeeem, sokkal jobbak a műszálas anyagok, mert azoknak jobb a tartása. Szerencsémre találtam egy selejtes pólót, ami divatja múlt anyaga miatt jóval olcsóbb is volt, mint a többi. Zárójelben megjegyzem, az lett a fiam kedvence. Na, nem a története, hanem a bilikék színe miatt...
Egy másik alkalommal pedig a piacon próbálkoztam. Ott is kérdeztem az árus lánytól, van-e bármije, ami pamut. Határozottan mutatta a pamut sort, én pedig örültem, milyen könnyen ment. Azért dupla check, megnéztem az anyag összetételt is. Látom ám, 100% nem pamut (nem emlékszem, mi volt az anyag neve). Kérdezem csodálkozva, hogy miért mondta, hogy pamut, amikor nem is az? Visszakérdez: miért az nem  pamutot jelenti? Döbbenten mondom, hogy nem. Ja, hát ezeket én nem tudom, mondta a lány nevetve. Ne tőlem kérdezd!
Azóta nem kérdezem. Megnézem reménykedve és visszateszem kicsit csalódottan. Illetve nem is akarok semmilyen ruhát venni. Ha nagyon kell majd valami, elintézem a városban.

A másik helyi jellegzetesség a small talk hihetetlenül más jellege. Amikor Amerikában voltam, megszoktam, hogy a "how are you doing?" inkább jelent köszönést, mint érdeklődést. Vidéki kislányként sosem értettem, hogy aki kérdezi, miért döbben meg annyira, amikor válaszolok. Aztán hallottam egy viccet, miszerint, meg ne kérdezd egy magyartól, hogy hogy van, mert még képes és elmondja. Így aztán megértettem, illetve szép lassan rájöttem, hogy vagy visszakérdezünk vagy "all good" választ adunk. Én sosem élek ezzel a lehetőséggel. Kizárólag köszönök és ha valakivel beszélni szeretnék, akkor megszólítom. Azt sem szeretem, ha nekem mondják, hogy szia, mi újság. Szia, minden oké. Olyan értelmetlen szerintem és egyáltalán nem jelent törődést, udvariasságot pedig pláne nem. Az, hogy az amerikaiaknál/briteknél illik, az egy dolog. De nem vagyok sem amerikai, sem brit. Egyszer például meg kellett hívnom valakit vacsorára Angliában. Jen, a barátnőm odaadta a telefonját, hogy hívjam fel az illetőt. "Szia! Orsi vagyok. Van kedved átjönni este vacsorára? De jó! 7-re lesz kész. Várunk akkor, szia!" Amikor letettem Jen döbbenten nézett rám, hogy a telefon "manner"-em rettenetes. Hogy lehet ÍGY telefonálni. Minden mellé beszélés nélkül, ilyen surmón. Persze nem tudta Jen, hogy amíg volt olyan, hogy 3 mp-ezés, addig mindenki úgy telefonált, aki tehette...
Szóval itt.
Szia, jössz?
Szia, mész?
Naa, jössz?
Naa, mész?
A mai például egész meglepő volt: Naa, voltatok? ( ezt arra értette, hogy bevittem a gyerekeket a óvodába).

Természetesen eleinte itt is azt hittem, hogy kérdésről van szó, furcsállottam, nem is kicsit. Mára megtanultam. Lelkesen mondom: szia, ahhhaaaaaaaa; Szia, bizony-bizony; szia, iiiigenigenigeeen; szia, jövünk bizony!
Viszont továbbra sem áll a számra, hogy én kezdeményezzek. Előbb fogok egy maminak how are you doing-ot mondani, mint a nnnateccikjönnit.

ééééééééés, amikor a SÁR az úr...

 Férjem nagyfia megjött este és leparkolta kedvességből az édesapja kocsiját.

 Sanyi pedig másnap kihúzta, szintén kedvességből.