Nem viccelek, itt tartok.

Hétvégén a Városban voltunk és most igazán pörgős, zsúfolt napokat töltöttünk ott. Meglepően jól éreztem így magam és kifejezetten élveztem azt is, amikor bementem a Citybe a gyerekekkel egy barátnőmhöz. Ami engem a Cityben a leginkább zavar, hogy a parkolás az mindig egy különálló történet. Az nem egy mellékes esemény, hanem van előkészítés, bonyodalom, kibontakozás, tetőpont, megoldás. Hazafelé meg az, hogy hány jó képességű áll mellém úgy, hogy esetleg ne tudjam kinyitni az ajtót, vagy mögém úgy, hogy ne lehessen kiállni tőle. Az izgalom mindig hazáig tart.

Mire viszont megkaptam a pontos parkolási paramétereket, izgalmamban ittam egy pohár bort, így maradt a taxi. Ahol is a fiam jól előadta magát. Hosszasan nézett ki az ablakon a pusztát keresve, közben azon csodálkozva, hogy mennyire messzire el kell jönni a faluból ahhoz, hogy a City központjába bemenjünk. A sofőr kicsit zavartan pillantgatott hátra, szerintem attól félt, hogy majd egy kis tojással meg kolbásszal akarom kifizetni az utat. Szerencsére volt nálam készpénz, így nem kellett beáldoznom a vendégeknek vitt szuvenírt...

Szóval ebben a vendégségben egészen elképesztő dolgot tapasztaltam. A ház kertje egy mélygarázsra épült és mindössze fél méter föld van alatta. Ehhez képest a kert így néz ki:

Ami viszont durva:

Nem, az ott nem egy kígyó, hanem a fa irdatlanul hosszú gyökere. Sőt, ennél tovább is tart még, csak úgy már nem fért volna bele a képbe.

Történt egy vicces dolog is. Egyik reggel átnéztem a szomszédokhoz a kerítés felett, mert el szerettem volna kérni Márti nénitől a habverőjét és a kávé darálóját. Látom ám, hogy az utcanév tábla egy utánfutón hever az udvarukon. Csodálkoztam is, hogy Józsi bácsi mit huligánkodik itt ezen a békés hétvégén.

Szaladtam is a férjemhez, hogy lebuktak a szomszédok, a kedves idős házaspárról kiderül, hogy nagy bulikat rendeznek és átrendezik az utcaképet hazafelé a diszkóból. Sajnos mindössze arról volt szó, hogy valaki valóban megrongálta azt a táblát és Józsi bácsi egyszerűen behozta szegénykét és megjavította.

Bevallom, ha itt a faluban megrongálódik egy tábla, az úgy is marad. Nemhogy kedves, idős bácsik nem javítják meg, de az önkormányzat sem kapkodja el a helyreállítást, mondván, úgyis mindenki tudja, hogy nagyjából milyen tábla volt ott.

Hétfőn szokás szerint mentem a kozmetikushoz. Andit nem tudom falun és környékén pótolni. Vannak dolgok, amiket falun belül amúgy sem szívesen végeztetnék, de mint kiderült, az én igényeim olyan abszurdak, hogy azt a környező városokban sem vállalják. "Hogy mi??? Jesszus, dehogy!!!!". Andinál meg ezek az alapszolgáltatás részei. Ugyanígy vagyok a pedikűrössel is. Sorra jártam a helyi lehetőségeket, de csak értetlen arcokat és döbbent hallgatást kaptam válaszul. Szóval marad a város. A fodrász viszont itt a faluban toronymagasan veri az összes városit, ráadásul annyi pénzért, hogy minden egyes alkalommal döbbenten kérdezek vissza, hogy biztoooos???? A gyerekeimmel kapcsolatban is mindig az az első, hogy de jó haja van a lányomnak. Ami mellesleg öt perc alatt szokott elkészülni szinte és tényleg elképesztően jó. Fantasztikusan ügyes lány, még soha nem jártam korábban ilyen jó fodrásznál.

Mikor mentem az egészség központ felé, ahol a kozmetika is üzemel, beugrottam a piros aprópénzes boltba egy kis macis kekszért a fiamnak, apróért Andinak. A pénztárnál álltam, előttem két fiatal fiú volt. Fizettek, majd megszámolták a visszajárót (szerintem nagyon helyesen, én szinte soha nem teszem meg, csak elrakom, ki tudja, hányszor kaptam vissza kevesebbet) és az egyik visszakérdezett: nem hiányzik egy százas? A válasz egészen elképesztő volt. Csípőre vágott kézzel, rámordult (az egyébként fiatal, hosszú, szőke hajú lány): "hátttán csaktudok számolni!!!" Majd hozzá tette, hogy "megütögetem a kicsi szádat", csak nem pont így, hanem vulgáris, szexuális tevékenységre utaló kifejezéseket használva. És itt nem állt meg. Miután a fiúk elkullogtak, még az anyukájukra is tett egy nagyon durva megjegyzést, arra célozva, hogy ő tudja, igazából mivel is foglalkozik a hölgy. A döbbenettől eltátott számtól nem jött zavarba, nekem folytatta tovább a szitkozódást, én halkan, csak annyit bírtam elrebegni, hogy "nekem mindegy, mennyit adsz vissza, úgysem szoktam megszámolni". Kitántorogtam és ismét a faluba vágytam. Miután két vicces fiatal fiú kijött elém egy kereszteződésben úgy, hogy egész egyszerűen nem fogom fel, hogy kerültük el az ütközést, mert a tövig benyomott fék ellenére is úgy láttam, hogy teljes erőből keresztül fogok menni azon az autón és a vicces kedvű sofőrjén. Ezek után csak arra vágytam, hogy végre újra a faluban legyek.

Idegnyugtatásul az alábbival foglaltam le magam, mondván, Emmának teszem:

Before:

After:

Igazából a sorozat úgy lenne teljes, hogy ha ott lenne az első, el nem készült kép is, amin még minden baba ragacsos, koszos, csúnya hajú. A radiátorra már száradni ültek fel.

Szóval haza/visszajöttünk, vártam a lelki békém eljövetelét is, de csak még jobban összezavarodtam. Bementem egyik reggel az egyik hivatalba, ahová sokat járok és akikkel viszonylag közvetlen a kapcsolat már. Ehhez képest, az egyik fiúból előjött a tanult falusi én, ami hajlamos felülkerekedni időnként a hivatali dolgozókon és elhitetni velük, hogy ők egészen egyszerűen többek azoknál, akik a földeken vagy a fólia alatt dolgoznak. Bár én vállalkozó vagyok, ez mégsem hatotta meg ŐT és tanító, nevelő, büntető célzattal olyan akadályokat gördített elém, aminek még csak értelme sincs. Először azt akarta, hogy jövő hétig szóba se álljon velem, ám én egy szót sem szóltam, csak álltam az asztala előtt és néztem rá. Végül megtört és kiszabott egy olyan határidőt, amiről úgy gondolta, hogy úgysem tudom teljesíteni. Hhöhhöööö. Viszont itt a könyvelő iroda nem olyan, mint egy City közeli városban, olyan hideg-rideg, szigorúan csak azzal törődős, amivel szerződés szerint kell, hanem egy nagyon lelkes csapat, akinek mindenki a szívügye, így ez a csúnya eset is. Mindent megcsinálnak helyettem, amit pedig nekem kell, azt is tudom rajtuk keresztül intézni, mert ilyen szinten segítenek, mert ők ezt így érzik természetesnek. Így, ha minden igaz, vígan elkészülök arra a határidőre, mint Hamupipőke. Ismét egy pont a városnak, egy a falunak.

Vívódásomban mindig az óvoda, ami elbillenti a mérleget. Ez a legfontosabb. Az a szeretet, ami körülveszi a gyerekeimet, amíg nincsenek velem. Azt hiszem, egyik a másik nélkül nem állná meg a helyét. Nem tudnék csak itt vagy csak ott élni. El sem tudom képzelni az egyiket a másik nélkül. Piszok nagy szerencsénk van, hogy tudjuk ezt így csinálni. Nem győzök hálát adni érte.

Végül egy szép kis záró kép, ahol a visszapillantó tükörben látszik, ahogy mögöttem leszakad az ég.