2016. jún 22.

Kiszolgáltatva

írta: Falusi Élet
Kiszolgáltatva

Sokszor gondolja az ember azt, hogy olyan helyzetbe került, aminél eddig nem volt lejjebb. Sőt, azt gondolja, már nincs is lejjebb. Nekem az agyműtét utáni állapot volt az, ahol úgy éreztem, elérem a mélypontot. Fájdalomban, lelki és fizikai állapotban is. Annyira kiszolgáltatott voltam, aminek töredéke is összetört volna. Vártam, hogy túl legyek az egészen, csak egy emlék legyen és tudjam, annál az állapotnál csak jobb létezik. Hiszem, hogy nekem ezt meg kellett élnem, nem bánkódom miatta, akkor is zokszó nélkül tűrtem, de azt is tudom, hogy soha többé nem szeretném átélni. Sem az elviselhetetlen fizikai fájdalmat, sem a végtelen kiszolgáltatottságot.
Hogy mi köze ennek a falusi léthez? Nagyon is sok.

Múlt héten szerdán elmentem a gyerekekkel a Városba azzal a céllal, hogy kicsit kiránduljunk a Cityben. Azt terveztem, idén nyáron kicsit jobban megismertetem a gyerekekkel, mert azért vannak igen szép helyek is abban a városban. Libegőztünk, állatkerteztünk, játszótereztünk, ügyintéztem is kicsit, nagyon jól éreztük magunkat. A gyerekek is élvezték és be kellett látnom, hogy sokkal nehezebb lenne a mostani lét enélkül a lehetőség nélkül. Kifejezetten jó volt most ott lenni. Szép volt az idő is, sütött a nap, tényleg ideális volt minden. Mikor Feri is csatlakozott hozzánk, folyamatosan kapta a jelentést, hogy a Faluban hány milliméter csapadék esett. Eleinte "csak" az volt a baj, hogy a szél és az eső akadályozza a permetezést, miközben a gaz egyre jobban nő az egyik táblában. Aztán jött a hír, hogy a jég elverte itt a terményt, ott a terményt és egyre feszültebb lett a hangulat. Végül ismét leszakadt az ég, és mindent elöntött a víz.
Hétfőn indultam a gyerekekkel haza, ráadásul kiderült, mégsem veszik le a fogszabályzómat egy hónap múlva, sőt, újabb gumikarika akasztgatós hónapra ítéltek, hogy se enni, se túl sokat beszélni, de még egy jót ásítani se tudjak öt teljes héten keresztül. Vicces, mennyire nézőpont kérdése minden. Néhány óra múlva már említésre sem volt méltó ez a tény, pedig amikor kijöttem a fogászatról, igencsak fel voltam dúlva.
Amikor elértük a Szomszédos Kisvárost, a következő két járműre lettem figyelmes:

img_5270.JPG

Sőt, előrébb még három ilyen autó ment. Összeszorult a gyomrom és rettegtem attól, mi vár bennünket otthon. Főleg azok után, hogy a városi kirándulás előtt én is megéltem itt egy olyan vihart, hogy nem mertem kijönni az előszobába. Na, nem azért, mert féltem a villámlástól, hanem mert nagyon furcsa, oda nem illő hangokat hallottam. Tudtam, ha kimegyek, olyat fogok látni, amilyet nagyon nem szeretnék. Aztán persze előbb-utóbb, kihajtott a kényszer és szembesülnöm kellett azzal, hogy esik az eső az előszobában. Nem csepegett a víz a mennyezetről, hanem szépen esett az eső, ahogy azt kell. Félrefújta a cserepeket a szél és ennyi. Szóval ezek után bevallom, semmi kedvem nem volt visszajönni. Aztán jött ez is:

img_5271.JPG

Itt már nagyon szerettem volna visszafordulni. De három és fél óra, az három és fél óra, akárhogy is számolja az ember. Végül semmi szörnyűséget nem tapasztaltunk. A folt nagyobb és csúnyább lett a mennyezeten, de megoldottam, nem nézek föl. Másnap reggel, viszont az volt a dolgom, hogy videókat és fényképeket készítsek a kárról. Korán neki is indultunk Jancsikával és a traktorral. Bár ne kellett volna.

Ez itt a napraforgó tábla:

img_5291.JPG

Ez itt a kukoricatábla:

img_5333.JPG

Ez pedig a malmi minőségű búzánk:

img_5309.JPG

Közlekedni az így tudtunk:

img_5331.JPG

A csizmám szárának majdnem a tetejéig ér a víz. Alatta alattomos mocsár rejlik, amiből nem lehet csak úgy kijönni. Kicsit ringatózni kell előbb, hogy valamennyit engedjen a szorításból és azután nagyon gyorsan kell lépdelni a szárazföld felé. Nem mintha lett volna most olyan.

Ez itt egy négy méteres árok. Nem elírás, valóban négy méter mély.

img_5286.JPG

Abból lehet látni, hogy hol az árok, hogy ott sötétebb a víz. A traktor kereke kb. egy méterre halad mellette. Nem volt más választásom, minthogy nem pánikolok, hanem teljességgel rábízom magam Jancsika helyismeretére. Mert eltűntek az utak, az árkok, minden egy szintre került.

img_5282.JPG

És ez csak részben az univerzum műve. Mert ehhez kellett az a sok szorgos kis kéz, amelyek az árkok tisztán tartása helyett valami máson munkálkodtak. Amelyek a több ezer hektárnyi termőföld vízelvezetésének biztosítását kihúzták a "to do" listáról. Amelyek amikor felvették a telefont, amibe azt mondták bele, hogy baj van, megteltek az árkok, csak lazán legyintettek. Amelyek egyszer nem markolták meg a kormányt azzal a céllal, hogy a gazdájukat elvezessék oda, ahol az "árkok" így néznek ki:

img_5285.JPG

Helyes almafák és kökénybokrok otthona az "árkok" nagy része. Akinek a feladata lenne ezek karbantartása, az nem csinálja, akiknek pedig az lenne a dolga, hogy odafigyeljenek azokra a területekre, ami egyébként három falu megélhetését biztosítja, azok meg nem húznak gumicsizmát ilyen bagatell dologért. Majd húznak inkább sportcipőt, ha megépül végre ebben a 2500 fős faluban is a várva-várt stadion.

Nem tudom, hogy melyik kiszolgáltatottság a rosszabb. A fizikai vagy ez a fajta, amikor sehogy nem tudjuk befolyásolni saját sorsunkat. Csak remélhetjük, hogy az időjárás ideális lesz, mert ha nem, akkor nem elég a természeti katasztrófa, hanem ott van az a tény is, hogy bár tudjuk, mivel lehetne enyhíteni a károkat, még azt sem tehetjük, mert néhány maroknyi ember ellehetetleníti. Kirúgja alólunk a talajt, rátapos a kezünkre, mi pedig kénytelenek vagyunk tehetetlenül, kiszolgáltatottan, a fájdalomtól ordítva bámulni, hogy mi történik azzal, amit mi alkottunk, finanszíroztunk, amiért sokszor éjt nappallá téve dolgozunk, ami a megélhetésünk, az egész jelenünk és jövőnk is egyben.

 

 

 

Szólj hozzá