Ismét felülíródott a tervezett bejegyzésem. Már nem is akarom azt megírni úgy. Hagyom, hogy vezessék a kezemet és írok arról, ami magától jön.

Tegnap nagyon sűrű volt a program és rendkívül változatos. Reggel rohanva mentünk a Közeli Városba, igazolásokat, banki papírokat intézni. Szépen felöltözve, kisminkelve, illatosan. Hazaérve gyorsan kényelmesebb ruhába bújtam és az előző este kitöltött, kinyomtatott papírhalmot sorba rendeztem, közben elláttam a gyerekeket, teregettem, mosógépet pakoltam. Mikor megjött az ellenőr úr, mindent aláírtunk, átbeszéltünk, közben sűrűn nézegettem az órámat, mert sietnem kellett. Amikor elment, felrántottam a gumicsizmámat és már tűztem is ki a telepre. Letettem a kocsit és gyalogosan vágtam neki a mezőnek ismét, mert az a bizonyos, iszonyú mennyiségű víz, ami leesett közénk, még egyáltalán nem tűnt el teljesen. A két telep közötti út egyelőre autóval járhatatlan. Belőttem szépen az igazi női tájékozódóképességemmel, hogy merre is kell mennem. El is indultam, miközben sóvárogva néztem két hosszú épületet a közelben, hogy milyen jó is lenne, ha csak addig kellene menni. Amint ott ballagtam, elbizonytalanodtam, hogy a szemben lévő három esélyes jelölt közül mégis melyik az, ami a tényleges úti cél. Felhívtam hát Sanyit és megpróbáltam közvetíteni az aktuális GPS pozíciómat (érdekes módon teljes biztonsággal tudta, hogy hol állok és merre nézek) és útbaigazítást kérni. Kiderült, hogy a vágyott közeli épületegyüttes a cél. Ami addigra már nem is volt olyan közeli. Elindultam hát arrafelé. Viszont úgy bekevergőztem a zsombékos sűrűjébe, hogy egyszerűen nem tudtam kijönni. Erről nem tudtam képet készíteni, így a google segítségével kerestem egy fotót, csak, hogy el lehessen képzelni, min mentem keresztül. Szó szerint és átvitt értelemben is.

Ebben az a jó, hogy a dombocskákról jól le lehet csusszanni és a vízben elsüllyedni. Ha pedig nincs akkora víz, akkor csak jó nagyokat botladozni. Most azért volt egy kis víz, illetve annyi nehezítés volt még a dologban, hogy az egyik kezemben egy kis műanyag vödör volt teli "meztelen" villanykörtével (előtte egy ilyen vödörnyit elejtettem otthon a teraszon), a másikban meg a telefonom, mert attól féltem, az utóbbi kicsúszik a zsebemből a nagy ugrabugrában. Olyan volt, mint egy rémálom, mert hirtelen mindenhol ez vett körül. Amilyen messzire elláttam, nem volt kiút, teljesen bepánikoltam, hogy nem fogok tudni innen kijutni. Aztán valahogy csak sikerült és újra "tök közel" voltam a célhoz. Onnan már csak egy laza húsz perc volt odaérni. Lacika viccesen meg is jegyezte, hogy azt hitték, eltévedtem. Pedig ez nem is vicc. Nagyon nem. Visszafelé már legalább azt tudtam, merre nem szabad menni. Mindezt leszámítva, kifejezetten élveztem a mezőn sétálgatást. A telepen bevállaltam, hogy az utolsó csipkézendő kismalac fülecskéjét magam csipkézem. Nem kicsit féltem a feladattól, mert semmiképpen sem szerettem volna fájdalmat okozni neki. Szerencsére viszonylag gyorsan ment és senki sem sírt. Sőt, most egyik malac sem visított, szó nélkül tűrték hősiesen. Bár ehhez az is kellett, hogy a Sanyi és Lacika páros már olyan rutinnal dolgozik össze, hogy alig negyed óra alatt végeztünk is. Sajnos az egyik malackának úgy vérzett a füle (a többinek nem!), hogy Lacika merő vér lett. Többek között ezért is vagyok ennek nagyon-nagyon ellene, de sajnos állattartói kötelességem ilyen módon is megjelölni az állataimat. Ha szeretnék eladni és tenyészteni, akkor nincs mese, meg kell tenni.

Kiváló photoshop nem használó lévén, így oldottam meg, hogy ne legyen horrorisztikus a kép. A malacnak tényleg nem fájt, Lacika pedig új ruhát kapott. Bordót, mert azon nem látszik annyira a vér...

Ha már malacok, akkor meg is emlékeznék a múltkori monszunról. Ők ugyanis nagyon élvezték az eredményt:

Illetve az óluk tetején lakó kövirózsám is a benne szöszmötölő állatkával együtt:

Miután egyébként innen hazakerültem, ismét fehér szoknyát vettem és mentünk tovább a gyerekekkel a dolgomra. Mondjuk Emma volt olyan jófej, hogy lefejelte a Tesco padlóját és kis híján engem is teljesen összekent vérrel. Szerencsére semmi komoly baja nem lett, csak rájött, hogy tényleg nagyon csúszik az a padló. Hát, ez egy ilyen véres nap volt.

Ééééééés igen! Hazafelé végre megcsinálhattam azt a képet, amit tavaly óta minden áldott alkalommal próbálok, hogy abba a városba beérek!

A gólya, amint a lámpaoszlopon királykodik. Annyira tetszik, ahogy ott elvan, mint a befőtt.

Van amúgy ebben a városban még sok más érdekesség :)

Ezt az ügyvédi iroda udvarán lőttem. Jobb helyen nem is bukkanhattam volna egy ilyen gyöngyszemre.

Tegnap este még a bocitelepre is ki kellett mennem, volt némi aláírni való, amit be kellett készítenem a fiúknak. Már egészen elfelejtettem, hogy mekkora élet van ott is.

Előfordul az ilyesmi ugyebár...

Ez itt kérem két birka, amint egy kis bocival játszanak horrorfilmeset lefekvés előtt.

Végül pedig a hét kedvenc képe, egy olyan igazi romantikus, gémeskút meg egyéb mellé a képeslapra való jelenet:

Szép sorban ballagnak haza a tehenek a hosszú, fárasztó nap után.