Ez az év a tanulás éve. Még nem merem azt mondani, hogy volt, mert még tart, de azért kicsit remélem, véget ért a tanfolyam. Ez amolyan intenzív, tömény gyorstalpaló volt (?), ahol a bőrünkön kellett megtapasztalnunk a legszükségesebbeket.

Azzal kezdtük, hogy beláttuk, nem érdemes üzlettársakat tartani. Főleg olyanokat nem, akik a Cityből, innen jó messziről  "irányítanak", amíg mi innen látjuk, hogy a nagykönyvnek és a valóságnak nem feltétlenül van köze egymáshoz. Üzlettársak ki, pipa.
Pató Pál úr baromira nem mond igazat! Erre rájönni kemény terményveszteség árán kellett. Helyette amit ma megtehetsz van. Pipa.
Van olyan, hogy más hibájából tőlünk vonnak meg támogatást és senkit nem bánt az igazságérzete. Ezt amúgy felfogni nagyon nehéz, sőt, talán nem is megy. Kitartóan futunk utána, de azért lélekben felkészülés, pipa. Minden irányítás kezünkbe vétele, pipa.
Mindeközben esik az eső a fejemre a régi antenna nyíláson. Arrébb ülés, pipa.
Senkiben sem szabad megbízni, még a legjobb fejekben sem. Van, hogy jó a kedve valakinek, ezért kedves, de itt mindenki szigorúan a saját pecsenyéjét sütögeti és az arra járókat féltéglával dobálja a biztonság kedvéért. Zsiványia létezésének elfogadása, pipa.
Nem adunk, csinálunk hitelbe semmit, mert azt ajándéknak fogadják el. A létező legpofátlanabb módon. Persze van egy olyan módszer, hogy az első két alkalommal azonnal fizet, hogy lássuk, milyen tisztességes. Aztán a harmadik, nagy összegű megrendelésnél pedig csak mosolyogva elhajt, időnként vidáman integet. Amint behajtottunk mindent, hozzáállás megváltoztatása, feltehetően pipa.
Családon belül nem pénzezünk. Többet tiszta szívből remélem, soha. A remény nem feladása, pipa.
A látszat NEM csal. Aki OLYAN otthon, az OLYAN a munkájában is. Az OLYAN cseréje, pipa.
Adakozni meg nem kell mindenkinek, mert van, aki csak kirántja a kezünkből, ami szerinte neki jár és ránk csapja az ajtót. Az, hogy az illető esetleg egy kifinomult zenész vagy egy intézmény igazgatója, egyáltalán nem jelent semmit.
Szóval sok terményt vesztettünk, sok állatot is, könnyebbek lettünk két üzlettárssal és két alkalmazottal. Az egyikük legalább a jobb élet reményében ment külföldre dolgozni. Ennek olyan értelemben örültem, hogy látom, igenis akarnak errefelé is, próbálkoznak. Sokan a családjuk mellől járnak évek óta külföldre dolgozni, ami nagyon megterhelő mindenkinek, de kénytelenek, ha meg akarnak élni. Ezt nagyon becsülöm az ingázókban is és az itthon a frontot tartó házastársakban is.
A gondolat végére csak annyi, hogy a fentieket igenis nagyon komolyan vettük, hálásak vagyunk érte, hogy ennyi mindent megtanulhattunk. Beláttuk az egyértelműt, csak magunkra számíthatunk, mert magáénak csak az érzi a küldetésünket, akié valójában. Csak mi. Segítőkre az úton nagy szükségünk van, de támaszra nincs. Más nem támaszt, hanem titokban kilöki alólunk.

Szép finoman beköszöntött a tél.

Kezdte egy kis visszafogott dérrel....

Aztán bekeményített.

Vigasztalásul a járhatatlan utakért elküldte idén is Kent:

És a kissé kacérra kisminkelt  Édesanyát:

Küldött élősködőket is (még):

Majdnem sírtam, amikor el kellett intéznem. De nem engedhettem, hogy a mindenhol bejáratos házunkba lazán besétáljon és családot alapítson. Csak ez járt a fejemben. Akkor is.

De legalább van egy hangulatos, befagyott tavacskánk, ami körül olyan jó sétálgatni, és már alig várom, hogy csúszkálni is lehessen rajta.
Végül, folyamatosan kapom az ívet, állandóan spontaneitásra vagyok kényszerítve, pedig az nekem nagyon nem megy. Az év végi programunk épp sokadjára változott meg, ami sajnos nagyon kikészít, de tudom, mindig minden úgy alakul, ahogy annak végül kell. Ez tartja bennem a lelket, úgyhogy igazából jöhet bármi, mert úgyis tudom, minden jó, ha a vége jó!