Nem is akármilyen döntéseket kellett meghozni az elmúlt hetekben. Sőt. Olyannyira nagyokat, hogy rögtön az első alól ki is bújtam. Az akkora volumenű volt, hogy inkább homokba dugtam a fejem és szkippeltem. Pedig volt annak már előszele is. Már akkor tudnom kellett volna (valamikor szeptemberben), hogy az nem lehet véletlen, hogy a óvodai télapó ünnepség dátuma még nem volt meg, amikor a ballagásé már fix volt. Gondoltam (ó én...!), hogy biztos azért, hogy a sok izgatott szülő tudja jó előre, hogy spóroljon a könnyeivel, hogy még arra is maradjon bőven. 

Aztán egy márciusi délutánon nekem szegezte egy anyuka a nagy kérdést...még pedig azt, hogy hol tartjuk a ballagást. Nagyon fejlett humorérzékem most sem hagyott cserben, és rá is vágtam, hogy holhátholhátazóvodábannemisazutcán hehhhhhheeee. Csakhogy az anyuka nem nevetett, hanem elképedt. Nem étteremben tartjátok, hanem otthon?????? Hogy ünneplitek???? Úgy, feleltem, hogy vidáman haza megyünk és elfelejtjük. Még hozzátette, hogy végül is megérti, neki sincs sok kedve, de muszáj. Aztán el is felejtettem.

Május végén éppen jöttünk vissza a városból, amikor összefutottunk az egyik óvónénivel az utcán. Megölelgette a fiamat és valahogy szóba került, következő héten pénteken lesz a ballagás. Na, mondtam, az nekünk nem olyan jó, mert megyünk nyaralni aznap ebéd után. Ő viszont tényleg azt hitte, viccelek. Persze beláttam, arról inkább ne maradjon le és megbeszéltem Nagymamával, pénteken csak este érkezünk. Viszont innentől kezdetét vette az őrület. Kiderült, az időpont azért volt annyira nem mindegy, mert óriási küzdelem folyik a legjobb helyekért, éttermekért, sörözőkért, kultúrházért, egyéb helyekért, hogy ott tarthassák a lakodalmi szintű ovis ballagást.
Egy héttel kb. a ceremónia előtt megláttam a százasban rémálmaim legújabb szereplőjét. A macicsokrot. Egy ormótlan barna rettenet bambult valami talpon. De volt annál lejjebb is. Rémülten kérdezgettem mindenkit, hogy tényleg???? De most téééényleeeeeg??? És tényleg. Mondjuk a legdurvább a kacsa csokor volt. Hatalmas sárga kacsa. Miután mindenki felháborodva közölte, hogy természetesen minden gyerek, minden rokontól kap valami csodát, megbeszéltem a fiammal, hogy ennyi pénzért én inkább lego figurákat veszek neki. Végül az lett, hogy a figurákból készíttettem egy csokrot, hogy senki büszkesége ne sérüljön annyira.
Viszont egyre kínosabb volt innentől megmagyarázni, hogy mi miért nem tartunk sehol semmit. Kezdtem azzal, hogy nem szokás és amúgy is, micsoda elmebaj óvodásoknak ekkora cirkuszt csinálni. Majd kicsit óvatosabban jött az, hogy nekünk nincsenek itt rokonaink, majd végül megtörtem és sejtelmesen annyit mondtam, mi a mamánál tartjuk, azért sietünk az ünnepség után olyan nagyon oda. De szó szerint, amikor vonultak vissza a csoportba, hogy majd ott átvegyék őket a szülők, még az ajtó előtt kikaptam a sorból és betuszkoltam őket a kocsiba, hogy fél kilencre legkésőbb otthon legyünk a szüleimnél.

 A következő nagy döntés egész másról szólt. Miután egyre kevesebb olyan idő maradt, amivel szabadon rendelkezem, annak is nagy részét első sorban tanulásra fordítom (karácsony óta nem tudtam elolvasni azt a két Szabó Magda könyvet, amit kértem), a nagytakarítás tologatásán próbáltam spórolni. Viszont eltelt a húsvét, belekezdtünk a nyárba és az ablakpucolás egyre távolabbi projekt lett. Kérdezgettem, hogy ki vesz igénybe segítséget. Természetesen senki. Itt mindenki olyan fantasztikusan ügyes háziasszony, hogy az ég világon mindenre van ideje. Annak is, aki hajnalban és este fóliázik, nap közben dolgozik. Az is meg tudja csinálni, csak én nem. Nem is nagyon mertem utána kérdezgetni, mert attól tartottam, megszólnak, milyen lusta vagyok, hogy éjjel, fejlámpával nem állok neki. Aztán egyszer tele lett a hócipőm, mert a koszt viszont mindennél jobban utálom és nekiálltam gőzerővel segítséget keresni. Onnantól kezdve nem érdekelt, ki szól meg, csak a célt láttam magam előtt, a ragyogó, friss, illatos lakást. Találtam is két hölgyet, akikkel két nap leforgása alatt az utolsó szögig mindent fényesre mostunk. Leírhatatlanul boldog és nyugodt lettem tőle. Soha többé nem foglalkozom azzal, hogy esetleg megszólnak ezért. Kit érdekel, ha ilyen ragyogó tiszta minden! Persze közben azért kiderült, hogy jó nagy álszent itt mindenki. A fél falut ez a két hölgy tartja tisztán, a másik felét meg azok a helybéliek, akik szintén vállalnak takarítást. Na, ennyit erről...

Ezen felbátorodva elvittem a kocsimat is kitakaríttatni. Ennek a fiúnak ez a hobbija. De nem is akármilyen hobbi. Mondtam neki, hogy elég belül kitakarítani, kívül értelmetlen, azt én heti 400 Ft-ból megoldom a szomszéd városban. 200 Ft. a szappanozás, 200 Ft. az öblítés. Miután akkora itt a por, ez így pont jó, mézes-mázos suvickolásnak nincs értelme. Kérdezte azt is, hogy kimoshatja-e mosógéppel a szőnyegeimet. Arról is lebeszéltem, hiszen nincs soha sármentes időszak, úgyhogy abba is kár energiát fektetni. Végül szóba került a csomagtartó. Azt viszont kértem, hogy öblítse ki. Mondta is, hogy majd sterimóval kicsapatja belőle a port. Örültem, de jó, az tökéletes, mire nagy nevetésbe kezdett, hogy ő csak viccelt. Fél háromkor ott hagytam nála a gépet. Nyolc óra után készült el!!!! Több, mint öt órán keresztül takarította. De az a kocsi olyan lett, hogy újonnan sem volt ilyen tökéletesen tiszta és illatos. Nem hittem a szememnek, főleg, amikor rádöbbentem, hogy a csomagtartót is kisúrolta milliméterenként. Természetesen kívül is úgy ragyogott, hogy alig mertem hozzáérni. Ő persze azt mondta, hogy kívül csak egy kicsit leöblítette. Igen. Aznap egész éjjel esett, de még másnap is lepergett róla a víz, sőt bő egy héttel utána is, ha szélvédőt akartam mosni, nemcsak a víz, de az ablaktisztító folyadék is gyakorlatilag legurult róla.

Csak egy kis színes: a faluban két-három, iskolatáskányi foltot javítottak az utakon. Nagy kivonulás, fotózkodás volt, amikor elkészültek a mesterművek. Mindeközben a falu határain kívül, egész útszakaszok épülnek újjá, kiváló minőségben, szépen, csendben, minden felhajtás nélkül.

 A fiam új hobbit talált magának:

Annyiban mondjuk nem új, hogy nincs még egy dolog, amit a víznél jobban szeretne. Most legalább kiélhette magát, egy hétig fürdőhelyen nyaraltunk és gyakorlatilag minden percét a víz alatt töltötte.

Végül, egy olyan döntést is sikerült meghozunk, hogy nem álmodozunk tovább, hanem most azonnal nekiállunk megvalósítani azt, amin csak viccelni és ábrándozni szoktunk. Na, de erről majd szép sorjában.

Ez pedig a családi napon készült: