Múlt héten ismét csipkézés-herélés, oltás volt a kismalacoknál. Több, mint 90 malac van, de nem tudok neki örülni, mert lehet megint házalni velük. A múltkor ugye a kb. 50 db simán elment, de attól félek, lassan telítjük a piacot.
Szóval aznap, a csipkézés előtt megígértem az egyik apukának, hogy kimegyünk és megmutatom neki az állományt, mert kellene neki vágnivaló. 10 órára beszéltük meg, addig nekiálltam dolgozni. Negyed tízkor hívott a férjem, hogy át kellene szaladnom az állatorvoshoz két zsák malactápért. Át is szaladtam. Szó szerint szaladtam, ugyanis tíz percen belül itthon voltam úgy, hogy az édesapja még Ivót, a volt duroc kanunkat is megmutatta, hogy milyen jól viselik a gondját azóta, hogy már náluk van. Mint azt már egyszer írtam, azon a telepen gyakorlatilag patika tisztaság és minta rend van. Ám ennek ellenére, olyan szagom volt, mikor hazaértem, hogy képtelen voltam zárt térben megmaradni magammal. Ciki, nem ciki, ez van. Csak a hajamból olyan illat áradt, hogy könnybe lábadt a szemem. Hajmosás, fürdés 30 perccel azelőtt, hogy saját disznótelepemre kimennék...
Ki is mentünk, körülnéztünk. Közben bevittük a malactápot. Épp fanyalogtam, hogy milyen nehéz, takarmány szag van a terménytárolóban, amikor a srác, akivel kimentem, megszólalt. Jaj, de jó ez az illat! Mi ez? Ja, a koncentrátum! Nehéz, sűrű, keksz szaga van neki, de ezek szerint nem mindenkinek zavaró. Sőt, ugye, az azelőtti héten, amikor a nagy kocákat, hízókat vitték, ott is a férj, vasalt, világos nadrágban, annál is világosabb pólóban, csinos bőrcipőben szaladt a bokáig érő porban egyik karámtól a másikig lelkendezve. Őt is csak néztem. Ez bizony kizárólag azoknak az embereknek való, akik ennyire szeretik az állatokat. Akik gyakorlatilag nem is érzik a szagukat. Csak az imádott élőlényt látják benne, a kis cuki pofijával, a vakargatnivaló fülével. Egyáltalán nem számít, hogy miben vannak, minek dörgölőzik neki az állat, mindegy, csak a kettőjük közötti összhang számít. Ez amúgy egy nagyszerű dolog és ezek az emberek sokkal boldogabbak, hiszen nekik igazán a hobbijuk a munkájuk. Nem számít a tér, az idő, semmi, csak a kölcsönös rajongás egymásért.
Disznót szerintem másnak tilos lenne tartani. Annyira kényes egy jószág és annyira nem éri meg, hogy szerelem nélkül nem megy. Én már rég el is engedtem. Amikor Jani felhívott, hogy nagy a baj, lehet, hogy mind beteg, akkor. Onnan még nagyon messze volt, hogy kimondjam, ennek vége, de ott valahol leghátul már megszületett a végső döntés és el is kezdődött az önmegsemmisítés.
Közben délután felcsillant a remény, hogy lassan kiürül az egész telep. Amin amúgy mindenki szörnyülködik és próbál ötleteket adni, hogy akkor milyen állat kerüljön oda. De nem kerül egyelőre, marha bővítés lesz nem messze onnan.
És, ha már büdös...
Nem olyan régen már kifejtettem az itteni munkamorált. Azt ugyan nem tudom, hogy máshol pontosan milyen, de itt, nagyon kevés ember akar dolgozni. Persze, ez lehet, összefügg azzal, hogy szó szerint nem mennek sehová, autón és virító színű Adios-Nikké-Vercsaszi ruhán kívül nem igazán költenek másra. Nagyon kevesen vágynak a falun túlra, annál is kevesebben külföldre és gyakorlatilag senki (aki megtehetné) nem kíváncsi a világ egzotikus részeire. Szóval pénteken szóltak, hogy lehetőségem van felvenni két embert három hónapra állami támogatással. Rá is vágtam, természetesen élünk vele, hétfőn hozom a jelölteket. Hoztam, hogyne, a nagy semmit. Még az is elbújt a föld alá, aki biztosra mondta. Felhívtam azt az embert, akiről már hallottuk, hogy másnak már mondta, nálunk fog dolgozni. Kérdeztem, akkor jön-e, három hónap fix. Ja, hát az úgy nekem nem jó, volt a válasz. Excuse me???? He??? Úgy, hogy NINCS munkája. De elvek, meg büszkeség az van. Bejelentett munka, 2x annyi fizetés, mint a közmunka köszi nem kell, mert. Mert nincs az a pénz, ami megérné a plusz fáradságot, azt, hogy igaziból is kell dolgozni és, hogy esetleg keményen le kell tolni egy 8 órás munkanapot. Ráadásul nem állatok mellé, nem szántóföldre kerestünk embert, hanem kaszálni (géppel), a telepeket rendbe tenni. Nem a jelentkezők jöttek sorra, hanem a FELTÉTELEK. Nálunkdolgozós Brian a végén közölte, hogy majd Ő szól, ha "van valami". Nekem ne szóljál Brian, már most tudom, sosem fogsz nálunk dolgozni. Csumi.
Nem tudom, mikor telefonáltam utoljára ennyit. Nagyon sokan megkérdezték a tucatnyi munkanélküli/közmunkás ismerősüket, de gyakorlatilag senki nem hajlandó csak úgy dolgozni. Állítólag, van, aki ebben az évben effektíve egy percet nem dolgozott, mert így is kap annyit, amiből meg van a napi kifli+kefír. Annál több, meg ugyan minek? Nagyon bosszús voltam, de amikor a napraforgóföldön, a kocsi csomagtartóján üldögélve ebédeltem a férjemmel, elfogadtam az érvüket.

Aki nem akar magának semmit "már", nem "kell" a gyereknek házat venni, taníttatni, az valóban, minek hajtsa a pénzt. Ha tudja, úgysem fogja átlépni a falu határát, a Lada kibírt 20 évet, még vagy ennyit úgyis ki fog, tényleg, mi is motiválná? Szabad idejében beül a nagyon idilli kocsmába:

Ha már ízléses, fejlett kerthelyiség, íme a városi étteremhez tartozó:

Aki bújt, bújt, aki nem, így járt. Ipiapaccsal lehet foglalni.

Mindegy, mi azért elkezdtünk aratni:

Ma olyan vagány voltam a gyerekekkel, hogy megnézettük a napraforgó nedvességtartalmát. Legalább már ilyet is láttunk. Bár a fiam olyan fáradt volt, hogy elment volna egy kis kínainak az összeszűkült szemeivel, de akkor is megérte.
Őszintén szólva nehéz elképzelni, milyen lehet tökéletesen motiválatlanul élni, hogy létezik olyan, hogy az ember tényleg nem vágyik semmire, de ezek szerint létezik. Megérteni soha nem fogom, de elfogadni kénytelen leszek.
Rajta vagyok.