Még amikor buzgóságból elvállaltam a szülői munkaközösséget az oviban (a szülői végére úgy nekem is jöttek páran, hogy azonnal megbántam), azt gondoltam, viszek ebbe az egészbe egy kis lendületet. Ha-ha. Úgy is kellett nekem. Az egyik ilyen újítás a nagy mennyiség vásárlása utáni kedvezmény kérése volt. Néztek is ám rám, mintha teljesen bolond lennék. De nem annyira, mint amikor előálltam azzal az ötlettel, hogy karácsonyra könyvet vegyünk. Azt gondoltam, hogy vannak ezek a szép, illatos könyvek a száz legszebb várról, kastélyról, folyóról stb. Ezek tényleg gyönyörű könyvek, nemcsak informálódni lehet belőlük, hanem szemet is gyönyörködtetnek. Napokig nevettek rajtam, a városi félbolondon. Mennyivel jobb ajándék is volt a bögre és a kínai, leopárdmintás, full nylon sálszerűség!
Pedig én szeretek olvasni. Azon a karácsonyon is könyvet kaptam, emlékszem, alig vártam, hogy elolvassam végre. Legjobban Szabó Magdát szeretem. Szívmelengető, léleksimogató olvasmányok. A legjobb kikapcsolódás, kiszakadás a mindennapokból. Én is úgy szeretném, ha így tudnám szavakba önteni a gondolataimat. Annyi minden van még, amit szeretnék leírni, de nem áll össze. Így is rendkívül hálás vagyok azért, ahogyan a bejegyzések megszületnek. Egyszer csak ott van a fejemben egy egész, kerek történet. Csak le kell ülni és meg kell írni. Csendben hallgatom és írom. Megszűnik a külvilág, felszabadul, megkönnyebbül a lelkem. Így aztán csak arról tudok írni, ami ott bent valahogy megszületik. Pedig sok dolog van, amit lejegyzeteltem az idők során, de valahogy nem jött még el az ideje. Ugyanígy vannak dolgok, amik jönnek és muszáj szavakba önteni. Hiába kérné valaki, akár nagyon szépen is, hogy miről szóljon vagy miről ne a blog. Bár engem még szerencsére senki sem kért ilyesmire.
Világ életemben úgy éreztem, engem sokkal jobban megérintenek dolgok, mint másokat. Gyerekként ezt a túl sok érzelmet naplóírással dolgoztam fel. Tíz éven át írtam a kis történeteimet. A mai napig nagyon szeretem olvasgatni, mert azonnal megelevenedik a kamaszkorom minden szépségével és nehézségével együtt. Norbinak és Nándinak pedig örökké hálás leszek ezért a blogért.
Viszont olyan könyvet még sosem olvastam el, legalábbis végig, ami nem tetszett. Előfordult olyan, hogy egy nagyon izgalmas életrajzi regényt az utolsó pár fejezet előtt tettem le, mert a főhős szerelme magára hagyta a gyermekét, mert egy új életet szeretett volna kezdeni. Miután tudtam, hogy ez valóban megtörtént, nem akartam tudni, mit csinál egy olyan anya, aki önzésből eldobta magától a kislányát.

Jó lenne, ha az emberek nem félnének ennyire könyvektől. Ha lenne bátorságuk, türelmük leülni egy kicsit olvasgatni, képeket nézegetni. Hiszen az a nagyszerű ebben, hogy ha rájövünk, hogy mégsem tetszik vagy olyan írta/olyanról szól, akitől esetleg irtózunk, egyszerűen csak becsukjuk és nem nyitjuk ki többet.