Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon naiv, romantikus lelkivilágú kislány, aki nagyon szerette a szép, múltbéli emlékeit. Számára az egykori pajtások mind ugyanazok a kamaszgyerekek voltak, ott, ahol felnőtt, semmi sem változott. Volt egy nagy szerelme neki annak idején. A Zenekar. Gyakorlatilag ott lett kislányból nagylány, ott töltötte azt a bizonyos kamaszkort, ott szeretett bele a zenélésbe, onnan tanult meg cifra káromkodásokat és ott látott mindenféle szövevényes szerelmi drámákat. A szülei amiben lehetett, mindig segítették a zenekart. Hol hűtővel a táborba, hol fizikai munkával, de valamivel mindig próbálták könnyebbé tenni a gyerekek életét. A legszebb évek voltak és a legizgalmasabbak.
Felnőtt korában is sokszor gondolt arra, milyen jó lenne újra zenekarban zenélni. Olyan szerencséje volt, hogy megismerkedett egy fiúval, aki az egyik beszállítója volt annak a cégnek, ahol dolgozott. Rajta keresztül egy rövid időre újra csapatban zenélhetett.
Egy szép napon, nagy lehetőséget kapott a főhős. Jelentős anyagi támogatást kaphatott az államtól, hogy beindítsa saját vállalkozását. Amikor a pályázatát készítette, azt is vállalnia kellett, hogy majd jótékony célra is fordít a bevételeiből. És ekkor felderül az arca. Végre! Támogathatom A Zenekart. A sok kedves kispajtást! Fel is hívta az egyik Kedves Kispajtást, aki addigra A Zenekar vezetője és A Zeneiskola igazgatója lett. Jajj, de boldog is volt. Hát még akkor, amikor A Karácsonyi Koncer Karácsonyi Vacsorájára vihette a jeges úton, -19 fokban a frissen levágott malacot. Ó! Hogy milyen hálásak voltak! Kedves Kispajtás sajnos nem ért rá, hogy átvegye a húst, megkérte, legyen olyan jó és keresse meg a szakácsot és vigye oda, ahová az kéri. Gyorsan, nehogy félreértés legyen jelezte, hogy a karácsonyi vacsorán, ahová a támogatók is hivatalosak, oda sajnos természetesen nem tud elmenni, mert csak nagyon szűk körnek rendezik, így is alig jut pár falat, de reméli, tud majd jegyet venni magának a koncertre. Viszont Kedves Kispajtás túlságosan elfoglalt volt érthető módon, hiszen A Zenekar Vezetője és A Zeneiskola Igazgatója is már, akármire nem futja a drága idejéből. Az a drága Kispajtás. Még köszönni is csak minden második embernek tudott abban az irdatlan, majd ötven fős tömegben. Sajnos, hősnőnk pont az egyik első volt, így csak a mögötte állónak tudta rendkívül nyájasan mondani, hogy SzépJóEstét! Hősnőnk pont Kedves Kispajtás édesanyja, édesapja, nagymamája mögött ült le, de olyan peches volt, hogy abban az őrületes kavalkádban, a két széksorból a másodikig már nem látott el. Pedig ej, szegény, de nézett arra is...
Kispajtás nagyon figyelt arra, hogy megköszönje mindenkinek a támogatást, de persze azt hősnőnknek is tudomásul kellett vennie, hogy az igazi támogatás, az csakis a pénz. Egy bizonyos összeg felett. Tudomásul is vette, bár ő úgy tudom, úgy fogalmazott magában, hogy "kapjátokbemind".
Teltek múltak a hónapok, lassan feledésbe is merült az eset. Ám egy szép napon, amikor hősnőnk épp egy pohár mustot kortyolgatott a frissen beszerelt, hatalmas ablakában, a jól megérdemelt öt perces pihenőjében, messenger üzenete érkezett.
Egyik Zenekaros Társa jelentkezett. Nagyon kedvesen érdeklődött, hogy olvasta-e a leány, hogy október 25-én disznóvágást szervez A Zenekar. Ó, jajj, írta H (hősnő), elkerülte a figyelmemet.

AKKOR SZEREZZÜNK MÁSHONNAN MALACKÁT?

Jött rá a nem kicsit sokkoló válasz.

WTF?
WTF?
WTF?
(Jelentése: Mi a cucu???)

Long story short: A tavalyi év után evidens volt, hogy a nemlétező támogatás jön. Kérni nem kell, egy fészbúkos körüzenetet illett volna magára vennie Nemvalamikedves H-nak. Állítólag néhány héttel eme dicső nap előtt született egy fészbúk bejegyzés a jubileumi találkozó csoportba, amire pont a fentiek miatt esze ágában sem volt H-nak elmennie. Benne volt a tüske, hogy nem volt elég zsíros a felajánlás (nem hát, mert nem is mangalica volt, hanem közönséges fehér húsdisznó, hogy minél többet ehessen az a Drága Kedves Kispajtás). Szóval ebben az üzenetben szeretettel meghívtak minden kedves jubilálót egy disznóvágásra, amelynek a végtermékét majd A Karácsonyi Vacsorán elfogyasztják az arra érdemesek. Ez lett volna az egyértelmű üzenet H számára, hogy neki akkor arra az időpontra kéremalássan prezentálnia kell egy cucut. Vagy kettőt, ki tudja, mi volt a terv. Volt. H ugyanis inkább egy lószerszámot adományozna Kedves Kispajtásnak. Egy szép nagyot természetesen.

H csak ült és nézett maga elé az udvaron. Felhívta az Egyetlen Embert, aki ezt úgy igazán átérzi. Egyetlen Ember döbbent csendben hallgatta, majd halkan megszólalt:

Orsikám, de jó lehet most neked!

És tényleg, szégyen szemre be kellett látnom, hogy tényleg jó volt nekem.