Egyre nehezebben dolgozom fel a kudarcokat, mert sajnos azt, ha nekimegyek a falnak kudarcként élem meg. Itt pedig annyi "fal" van, hogy csoda, hogy a fejem még nem tört be. Az első ilyen a tartozgatás volt. Hosszan magyaráztam az összes notórius nemfizetőnek, hogy ez miért iszonyú gáz és mennyire tisztességtelen. Itt most nem a nyomoronc Rikárdóra és a Kaszásra gondolok, hanem azokra, akiknek dolgoztunk, olyan munkát végeztünk, ahol nekünk az embereket, üzemanyagot, egyebeket ki kellett fizetni. A férfiak nem értették, hogy mit pattogok folyton, mit mondom a magamét. Sem a szép szó, sem a zsarolás nem ért semmit. Mert majd fizetnek, ha lesz. Ha öt év múlva, akkor öt év múlva. Na, és akkor, mi van? Így lehet az, hogy másoknak milliós összegekkel tartoznak. Én meg nem értem. Miért csinál bárki bármit ezeknek a senkiháziaknak. És erre az a mondás, hogy "de hát csak le kell neki aratni". De miéééééééééééééért? Azt elértem, hogy az már csak akkor lehet bárkinek bármit csinálni, ha előre kifizeti az adott napot. Az egyiknek például az a trükkje, hogy fizetéskor eltűnik, odaküldi a nemkicsit arrogáns, surmó kisfiát, aki meg dühödten kikéri magának, hogy ő ugyan miért is fizetne, amikor az apjáé a terület.

A másik, a köszönés. Van egyszer a mindenki mindenkinek mindig köszönős, édeskés színjáték. Aztán van a női szakasz egy része, aki a ciklusának megfelelően, hol kedvesen visszaköszön, hol foghegyről teszi, de előre soha. Nagyon sokáig zavart. Iszonyúan idegesített, ha nem voltak elég tisztelettudóak. Mostanra viszont annyira tele lett velük mindenem, hogy egyszerűen elképzeltem, hogy nem is léteznek. Elengedtem őket. Vezetés közben csak az utat nézem, max a rendszámokat, és aki olyan, annál felemelem a tekintetem. Mert akinek a nevét tudom, annak a rendszámát is.

Aztán itt van a látszat. Na az, mindennél fontosabb. Eleinte, ha valaki mondta, hogy itt a külsőségek túlságosan is komoly szerepet játszanak, nem vettem komolyan. Ez amúgy is olyan elcsépelt közhely. Aztán most a bőrömön is tapasztalhattam ennek a jelentőségét. Ráléptem egy kedves anyuka lábujjára, aki történetesen ott hordja az önérzetét is. Így duplán fájt neki. Az álarc olyan őrjöngős káromkodás kíséretében hullott a porba....bocsánat, sárba, hogy ihaj. A dühöngés nem is csillapodik, nagy hullámokban hömpölyög, még ha kell, gyereket is magával sodor. Minden szemtanú arccal gyorsan falnak fordul, minden kéz siet a csap alá, mert csak az számít, hogy közben minden szép, tiszta maradjon. Legalábbis annak tűnjön. A vigasz: ja, hát arra a lábra vigyázni kell, mert mindig ez van. Meg akartam magam értetni. Talán ez volt a legnagyobb, leghidegebb fal, aminek nekiütköztem. Ez is viselt meg a legjobban. Ám, amikor meghallottam, hogy a gyerekem egy közveszélyes fenevad, aki ártatlan káromkodós, ordibálós anyukákat támad meg orvul, megnyugodtam, és őt is elengedtem. Ez nem arról szól, hogy kinek, mije fáj. Itt ennél sokkal nagyobb a baj. Igazán mélyen van a probléma testben is és lélekben is. Itt viszont én már nem akarok jelen lenni. Nem akarok megérteni sem, csak önző módon (anyaként) arrébb sétálni: nincs itt kérem semmi látnivaló, oszoljanak. Elmagyaráztam a gyerekemnek, hogy a néninek olyan fájdalmai vannak, hogy időnként tajtékozva üvölt. Egyetlen dolgot tehet, messzire elkerüli, de ha véletlenül mégis a közelébe lopakodik, hát torkaszakadtából kiabáljon és meneküljön. Őszintén nem haragszom rá. Ahol ilyen történik, ott már rég minden nagyon rossz. Az szomorú, hogy fontosabb otthon is a látszat, mint a segítő gondoskodás, de ez már nem az én dolgom. 

Amikor rájöttem, hogy tényleg költözni kell 3,5 órából 5 órába innen, igazán kétségbeestem. Aztán, amikor már napok óta nem tudtam emiatt nyugodtan aludni, úgy döntöttem, elengedem. Nem foglalkozok vele, majd lesz, ahogy lesz. És lett. A kulcsok ma átkerültek új tulajdonosaikhoz. Be van rendezkedve és már csak arra vár, hogy menjünk feltöltődni. Én is már csak arra várok.

Szóval merjünk elengedni. Úgy, ahogy Kaszás a legutolsó munkahelyét, hogy most egyes számú ellenségénél dolgozhasson. Elengedni úgy, ahogy Rikárdó a kocsmáját, azzal a tudattal, hogy azé lesz, akit annyira utált és akitől folyton szabadulni akart. A legszebb, hogy a két személy egy és ugyanaz. Mert így kerek. A kör be-, a történet végre lezárult.