2017. dec 17.

Hataloméhség

írta: Falusi Élet
Hataloméhség

El sem tudja képzelni az ember, hogy egy kb. 2500 fős falu mennyire tagolt társadalmilag. Gyakorlatilag kasztok vannak, ahová csak születni lehet. A szüleink generációja még tudott teremteni, de az én generációm már készen kapta a társadalmi hovatartozását. Érdekes módon az én korosztályom az, akik szigorúan meghúzták a határokat az elitek és a "csoszkók", illetve a közöttük lévő "középosztály" között. 

A falut nagyjából 2-3 család "uralja". Ők természetesen földből és fóliából tettek szert nagyon komoly vagyonra. A szülők még vért verítékezve alapozták meg azt a luxust, amibe a gyerekek beleszülethettek. Alapvető probléma ez már mindenhol, hogy elvárássá alakult az, hogy a szülő levegye a gyerek válláról az ingatlan és az első pár millió megszerzésének problémáját. Én ezt nem csak azért tartom "bajnak", mert én nem kaptam sem ingatlant, sem pár millót, hanem azért, mert rögtön a legnagyobb és legfontosabb motivációt vesszük el a kis babucikánktól. Azt, hogy saját fészket alapítson, kaparjon össze. Azt, hogy érezze, ezt ő hozta létre, ez az ő érdeme. A katarzis, hogy volt értelme a küzdésnek/küszködésnek. Sok családnál alap, hogy a gyerek kap házat, kocsit, "indulótőkét". Nyilvánvaló a verseny a szülők között, hogy ki, mit tud adni a gyereknek. Mert kell a pénz dögivel, csak törődni ne kelljen. Bár ez utóbbi már az én generációm szomorú sajátossága. Nincs idő a gyerekre a pénzhajhászás közben. Nem akarom magamat fényezni, de úgy szeretem hallgatni, amikor a két gyerekem gurgulázva kacag játék közben vagy vérig sértődik, mert nem ő nyert unoban. Szívből örülök, hogy nem tudja mi az a számítógépes játék, vagy a zombi, amit játszanak az iskolában. Mert rajtuk kívül szinte minden gyerek vérprofi minecarftban és zombifilmekben. Na, de ezt már a vörösbor írja, amit pénteken kaptunk. (Isteni, by the way...)

A pár családból álló elit egy részének számára nem csak a társadalmi rang, hanem a státuszszimbólumok is nagyon fontosak. Nem mindegy, milyen az autó, a susimelegítő és a villogós cipő, ja meg a telefon. Az ő farvizükön tömörülnek a wannabek. Na, róluk rengeteget lehetne írni. Ők azok, akik kétségbeesetten próbálnak "olyannak" látszani. Kaparják össze a kocsira valót, nyomják tele a hírfolyamot szelfikkel a "legjobb barátaikkal" töltött minőségi időről, hogy mindenki láthassa, ők "oda" tartoznak. Mert ugye madarat tolláról... Itt a nők küszködése látványosabb, csak úgy jönnek a mély gondolatokat közvetítő idézetek és a temérdek közös kép. Őrületes versengés van, hogy akkor most ki is a legjobb barátnő. Kísértetiesen hasonlít Paris Hilton öribari kereső realityjéhez. Nem szeretnék gúnyosnak tűnni, mert nincs ezen semmi csúfolódni való. Nagyon sokat számít, hogy ki, kivel és milyen viszonyban van. Nekik nincs meg az a luxusuk, hogy csak azzal barátkozzanak, akivel jól esik. Persze ez a függés kölcsönös. A menők nem lennének menők nélkülük. Nem véletlen, hogy azok, akik számára a hatalom a legfontosabb, nem is mennek el. A falu határán kívül számukra már ingoványos a talaj, ott már nem ismerik (el) őket és senkit nem érdekel, itt melyik fokán állnak annak a bizonyos létrának.

A középosztály alapvetően szintén fóliából él, csak nekik van mellette más munkájuk is. Miután jóval kisebb területen gazdálkodnak, így biztosítják maguknak a folyamatos bevételt. Ők köszönik, jól érzik magukat így, ennyivel. Talán még ez a réteg is tagozódik közép felsőre és közép alsóra. A középosztály alsó része már kicsit frusztráltabb, nekik valaha több volt és számukra viszont zavaró, hogy van, akinek még mindig jól megy.

Végül, de nem utolsó sorban jönnek a mélyen lenézett, nehezebb, sokszor igen nehéz körülmények között élők. Számomra ennek a rétegnek a létezése/megítélése a legellentmondásosabb. Ugyanis közöttük nagyon sok olyan ember van, aki mély tiszteletet ébresztett bennem. Van, aki egyszerűen csak ide született és a lehetőségei nem engedték, hogy kitörjön. Mondjuk a lenézés feltehetőleg nem sokat segít az önbecsülésükön, ők maguk sem érzik úgy, hogy akár többre is képesek lennének. Na, meg ugye, a munkalehetőség hiánya is. Pontosabban munkalehetőség alapvetően van, mert itt kiemelkedően magas a közmunkások száma. Ez azért nagy dolog, mert aki akar, az mind tud is dolgozni. Aki akar. Aki nem, mert ugye erről már panaszkodtam eleget, azok viszont amúgy is tesznek mindenre. Legalább cserébe nem is irigykednek, elvannak a maguk kis szűk világában. Szóval inkább a jobban fizető munka az, amiből itt nincs. Bizonyos munkahelyek itt is kihalásos alapon öröklődnek. Nem hiszem, hogy én kapnék a faluban bárhol állást, ha nem lennék vállalkozó.

Igazából van még egy réteg az elismert elit és a középosztály között, a sikeres vállalkozóké. Ők valahogy nem éhezik az uralkodást. Szeretnek jól élni, de nincs igényük a rivaldafényre. Számukra a siker fontosabb, mint maga az elismerés. Érdekes módon közöttük is akad elvétve olyan, aki szeretne "igazi nagyúr" lenni, de nekik már az sosem fog megadatni, hiszen a falu nem felejt, tudja, ők bizony másik kaszt. Nincs az a vagyon, ami őket feljebb emelné. A mikrokörnyezetükben megkapják azt az elismerést, amire vágynak, de azon kívül már nem. Jól elhatárolhatóak ezek a kasztok, innen aztán se ki, se be. Aki bújt, bújt, aki nem, hát így járt.

Végül hadd térjek vissza a pénteki napra. Végre volt alkalmunk meglátogatni külföldön az egyik felvásárlónkat. Ez azért volt különösen jelentős, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy mi készül az állatainkból. Három szuperül felszerelt, gusztusos húsboltjuk van, ahol többek között a mi állatainkból készült termékeket árulják. Amikor az első és legnagyobb üzletbe beértünk és megláttam a pultot, éreztem, hogy könny szökik a szemembe. Szabályosan meghatódtam. Felrémlett bennem az a pillanat, amikor kétségbeesetten álltam a mangalicák karámja előtt és rádöbbentem, hülyeséget csináltunk, nem fogjuk tudni eladni őket, vagy azok a pillanatok, amikor tehetetlenségemben bőgtem, hogy mi a csudát is képzeltünk, amikor ebbe belevágtunk, vagy amikor rádöbbentem, hogy jól megvezettek bennünket azzal, hogy rábeszéltek, duzzasszuk fel értelmetlen méretűre a tisztavérű állományt. Egyszeriben mindennek értelme lett. Mint a mikor egy rémes szülés után az anya kezébe fogja élete értelmét és egy csapásra elfelejti, milyen borzalmakat élt át pillanatokkal azelőtt. Ráadásul meg is kóstolhattuk. Nyeltük, mint kacsa a nokedlit. Kiváló minőségű áru, kiváló alapanyagból. Leírhatatlanul boldog pillanatok voltak ezek.

Before (jó, ezek most épp F1-esek):

img_7031.JPG

After:

img_7032.JPG

Szólj hozzá