Karácsony közeledtével azzal az ötlettel álltam elő, hogy idén az legyen az ajándék, hogy nyugiban töltjük valami szép helyen a szilvesztert. Egyből egy vízparti wellness szállodára gondoltunk. Aztán beugrott, hogy ilyenkor az összes szállás teltházas és a legtöbb, aki megteheti, hogy ott legyen, kényszeresen kivagyiskodik. Rájöttünk, hogy ez viszont nagyon nem hiányzik. Aztán beugrott. Hiszen most költöztünk oda! Akkor viszont nem is kell más, mint egy asztalfoglalás a kikötőben, így legalább Bundzsi sem érzi magát olyan elhagyatottnak.

Így is tettünk. Vicces volt, mert a kikötő éttermében úgy döntöttek, aki nem foglal el egy egész asztalt, azt összeültetik másokkal. Így kerültünk össze két idegen házaspárral, akiknek ugyanaz volt a vezetéknevük, mint nekünk. Gondolom, a személyzet saját maga szórakoztatására döntött így. Végül jól sült el, sőt, az egyik házaspár pont abból a városból költözött ide, mint mi. Kicsi a világ és Pest is csak egy nagy falu, ahogy egyik kedves ismerősöm mondta vala. Annak ellenére, hogy nehezen oldódom idegenek között, nagyon gyorsan negyed kettő lett. Megvakargattuk Bundzsi oldalát és megígértük neki, hamarosan együtt leszünk és az első nagy fellépésére (igazából lelépésére) mind elmegyünk.
Olyan jó volt az a pár nap ott. Van egy hely, ami még nyáron rabul ejtett. Ott magas a part és varázslatos a kilátás. Most is kértem, hogy menjünk el oda. Csak álltam ott és közöltem a férjemmel: én innen fogom majd nézni a vihart. Mert a tóparti vihar gyönyörű. Innen meg pláne:

Aztán állattartás terén is megvilágosodtam. Rájöttem, milyen állatokkal szeretnék én kelni és feküdni. Cirmivel és Morzsival:

Egyből odajöttek hozzám, szóval ez szerelem első látásra. Nekik legalább nincs csipkézésre szoruló fülük.
Aztán este vettünk egy 12 alkalmas bérletet a töküres bobpályára.

Bevallom, nagyon félve hagytam el ezt a falut. Attól féltem, nehéz lesz visszatérni a megszokott életünkbe, de meglepő módon gyorsabban ment, mint hittem. Mondjuk hamarosan kezdődnek a vizsgák és már elkapott az a régi, ismerős rettegős feeling.

Amikor elvégeztem az egyetemet, megfogadtam, hogy soha többé nem fogok iskolába járni. Na, nem az új információktól félek, hanem a vizsgára való alkalmatlanságom tart vissza. Aztán elvégeztem egy ISO audit tanfolyamot, majd jött a közbeszerzés, ahol ráadásul szakdolgozatot is kellett írni. Mondjuk írni azt imádok, de szakmai témában kisebb a lelkesedés. Aztán csak nem bírtam ellenállni ennek a mérlegképesnek. Most meg itt állok, hogy ez eddig szép és jó, imádom a tanfolyamot, de hogy a rákba fogok levizsgázni? Olyan stressz lesz úrrá rajtam, hogy sötét lepel hull az agyam minden zegzugára.
Soha nem felejtem az utolsó vizsgámat az egyetemen.
Otthon ültem tökéletes nyugalomban, hogy mindenből levizsgáztam, már csak az államvizsga volt hátra. Hosszú, rázós utam volt odáig, tökéletesen kimerülten értem a célba. Napi 8 órában dolgoztam az iskola mellett és minden hétvégén a tecsóban egészítettem ki a keresetemet, szerdánként éjszaka pedig ruhatáraztam bulikban. Szóval otthon üldögéltem, amikor különös érzés fogott el. Az, hogy azonnal nézzem meg az utolsó vizsgám eredményét. Valami jogi tárgy volt, írásbeli, biztos voltam benne, hogy sikerült. Végül hallgattam a megérzésemre és megnéztem. Hát nem sikerült. Percekig fel sem fogtam. Hétfő volt, az utolsó vizsgalehetőség pedig másnap, én pedig jó messze laktam a kis bájos mediterrán várostól. Fél óra múlva már a buszon ültem magamonkívül. Életemben nem pánikoltam még úgy be. Be akartam végre fejezni azt a nyomorult iskolát, ahol annyi, de annyi mindenen keresztülmentem.
Másnap reggel szűk, világoskék, spagettipántos topban és kék szoknyácskában libegtem be a vizsga helyszínére. Legnagyobb meglepetésemre mindenki más kosztümben és öltönyben nyomult. Néztem, miért ilyen bolondok ezek, ekkora melegben. Hát, mert szóbeli volt az uv. A jogi karon, jogász bácsikkal. És ott meghaltam. Nekem kész, végem. Ez iszonyú égés lesz, az meg még jobban leblokkol. Rettenetesen szomorú voltam, mert úgy éreztem, megérdemlem, hogy diplomázhassak. Tökéletes lemondással mentem be a szobába, húztam ki a tételt (elnézést kértem a ruházatom miatt) és omlottam le egy asztalhoz. Ekkor a szemben ülő fiú megszólított. (Észre se vettem addig.) Azt kérdezte, emlékszem-e rá. Édes Istenem, gondoltam, ha most előjön valami vad bulival, honnan együtt távozunk ismeretlen helyre úgy, hogy én arra nem emlékszem, hát ki is megyek onnan. De nem ez történt. Azt kérdezte, hogy emlékszem-e arra, hogy nekem köszönheti, hogy felvették pénzügy szakra, mert segítettem megírni a dolgozatát. (Nagyon halványan rémlett valami, hogy megkeresett egy fiú azzal, hogy úgy tudja, én is arra a szakra szeretnék menni és jól mennek azok a tárgyak.) Majd közölte, ezt most szeretné meghálálni, adjam oda a kérdéseimet és megírja a tételvázlatokat. Szerintem meg sem tudtam mozdulni, ő szolgálta ki magát végül. Próbáltam nem mutatni, hogy elöntötte a könny a szememet. El sem akartam hinni, hogy ilyen csodák tényleg léteznek. Ha igazán nagy baj volt, mindig jött valami különös, nem várt csoda, ami megmentett, de ez ott annyira meglepett, hogy  a mai napig élénken él bennem. Sajnos fogalmam sincs, ki ő, de egyszer szívesen elmesélném neki, hogy én akkor azt hittem, az őrangyalom ült le mellém valami fake dumával, csak hogy megmenthessen.
Miután kézbe foghattam a diplomámat még sokáig álmodtam azt, hogy visszaveszik tőlem. Szóval ezért nem szeretek én vizsgázni.
Viszont szerencsére vannak páran a faluban, akik hisznek a life long learningben, amit nagyon értékelek. Szerintem kevés diplomás van, viszont közülük sokan végzik el az elérhető tanfolyamokat. Ez egy nagyon szűk réteg, azért a többségnek nincs nagy információigénye.

2017 nagyon rövid, ám annál eseménydúsabb év volt. Cserébe sikerélményekkel teli. Olyannyira, hogy a 2015-ben igazságtalanul, más hibájából kiszabott büntetést visszakaptuk karácsonyra. Utólag arra is azt kell mondanom, nem baj, hogy megtörtént, ugyanis amíg oroszlánként küzdöttem az igazunkért, nagyon sok értékes embert ismerhettem meg. Szilveszter éjszakáján győztem sorolni elalvás előtt, hogy miért vagyok végtelenül hálás.