A március meghozta a várva várt fagyot. Legalábbis a földműves, fóliás szakasz nagyon várta, hogy elfagyjanak a kórokozók, és az esetlegesen elmaradt szántást is be lehessen fejezni végre. Szóval amíg a "városiak" a tavasz után sóhajtoznak, itt a végeken most nyugodtak meg az aggódó gazdák.

Közben lement az ovis és iskolás farsang is. Az oviban egyszerűbb az élet, mert az zárt körű. A gyerekek már reggel beöltöznek és délig a jelmezükben őrjöngenek. Nem kell oda se szülő, se senki, csak néhány ügyes program, hogy tényleg ne őrjöngés legyen az egész. Jó volt látni délután a szétaludt fejű kicsiket és karikás szemű, sápadt óvónéniket, akiket teljesen felőrölt a délelőtt.

Én mindkét gyereknek két kattintással intéztem el a jelmezt. Ezt most nem büszkén jelentettem ki, csupán elmeséltem. De miután az óvodai ünnepségből indultam ki, azt gondoltam, ez bőven elég. Az is volt. A kicsinek.
Közben láttam a fészbúkon egy jó kis lego ninja jelmezt, amit egy ismerősöm árult, gondoltam, jövőre jó lesz, majd legalább nem kell gondolkodni rajta. Pár perc múlva már ki is volt fizetve. Este viszont írt a kedves egy üzenetet, hogy a férje eladta másnak, írjam meg a számlaszámom, és visszautalja a pénzt, majd azzal a lendülettel le is tiltott, hogy válaszolni azért már véletlenül se tudjak. Két hét múlva sikerült visszaszereznem a pénzemet, és szerencsére kiderült, jobb is volt ez így. Egyrészt, mert hullik az ismerőseim férgese, másrészt pedig kiderült, hogy az iskolában a farsang valami teljesen másról szól.

Egyáltalán nem állt szándékomban részt venni a mulatságon annak ellenére, hogy az volt a mondás, szülők is jöhetnek. Elvittem, segítettem neki átöltözni, aztán mentem is haza, gondoltam, neki is jobb így, ha szülői felügyelet nélkül szórakozhat. Láttam közben egy mesterfokon kidolgozott hegedű jelmezt (apuka remekelte, húrokkal, mindennel), illetve egy hasonló színvonalú Eiffel tornyot. Gondoltam, biztos egy-két szülő nem bírt magával és a kreativitásával. Az ajtóban kifelé menet belefutottam az igazgatónénibe, aki őszintén csodálkozott azon, hogy nem maradok. Én pedig ezen csodálkoztam annál is őszintébben, de megígértem, visszamegyek. Így is tettem. Már akkor értem oda, amikor lement a jelmezverseny, és már az osztályok közös műsora következett. A legnagyobb jó szándékkal a színpad elé siettem, majd vadul integetni kezdtem az első sorban ugrabugráló fiamnak, aki miután észrevett, annak rendje és módja szerint jól kis is zökkent. Mindegy, cukik voltak. Legközelebb már a hatodikosok műsorát néztem meg, ahol már egy nagyon komoly felkészülést lehetett sejteni a háttérben. Nem az utolsó pillanatban a nagyszobában összedobott műsorocska volt, hanem egy igazán profi módon megkoreografált előadás, tisztességes felkészüléssel. Itt kezdett gyanússá válni a "dolog".
Kicsit beszélgettem, majd lassan elkezdtem szokás szerint nem találni a helyemet. Éppen azon morfondíroztam, hogyan is lépjek le, amikor a fiam megjelent és csak annyit kérdezett: Megyünk haza?
Mentünk.
Délután elszánkóztunk Emmáért. Láttuk, hogy a kultúrban még javában folyt a buli (Dorinával épp...). Az egyik osztálytársa, aki hazafelé ment, átkiabált a fiamnak, hogy a tortája várja a tanító néninél. A fiam szeme persze felcsillant, és megkért, ugorjunk be azért a tortáért. Legnagyobb meglepetésemre tényleg félretették neki, sőt a tanító néni feltett szándéka volt elhozni nekünk azt a szeletet. Igazán jól esett. A fiam képe ragyogott, neki az ő kis fura módján így volt kerek és tökéletes a mulatság. A többiek bent rohangáltak, kicsit meg is őrültek feltehetőleg addigra már. Neki bőven elég volt az az egy óra és délután egy szelet torta.

Este úgy gondoltam, megnézem a képeket, és letöltöm a ránk vonatkozó részeket. És akkor döbbentem rá, hogy mire volt az a nagy zsizsgés a jelmezek körül. Olyan jelmezeket alkottak a szülők és a gyerekek, hogy alig hittem a szememnek. Meg is mutatom őket. A photoshop "tudásom" még mindig nulla, de a cél szentesíti az eszközt, és most a kicsik és nagyok személyiségi jogainak védelme van előtérben, nem pedig az, hogy villantsak egy nagyot.

Kezdődött Barbie-val:

Majd beúszott az esőfelhő (ráadásul ennek a készítésének még ismerem is a részleteit):

Aztán eldobtam az agyamat:

A következőnél már töltöttem egy pohár bort:

Végül pedig íme a személyes kedvencem, amitől végképp leesett az állam. Erre már nincs is szó! Még a víz is folyik...

Még mindig a hatása alatt vagyok és őszintén örülök, hogy ekkorát alakított a falu így, egymás kezét fogva, nem pedig marva.