A lélekgyógyító:

Fogalmam sincs, hogyan ismertem meg, arra pedig végképp nem emlékszem, hogyan lettünk barátok. Egyszerűen csak természetes a jelenléte. Jól esik, hogy ott van. A kezdetekre nem, csak a nagy, nevetős beszélgetésekre emlékszem. Arra, hogy mindig potyognak a könnyeim a nevetéstől. Pedig nem is a tipikus, jajjdemindigvidám, duci, kielégítetlen, önmagával mindig elégedetlen klasszikus nagy nevettető ő. Ő egyszerűen csak jön, észrevétlenül lefújja a port és csillámot szór a helyére. Beragyog mindent akkor is, ha fáradt, nyúzott, éhes, nyűgös, kialvatlan, vörös íriszű, smink nélküli, beteg és játszósban van. Minden porcikájában lüktet és örömtáncot jár a vér. Azt hiszem, az ő küldetése az, hogy olyan tűz ő, amely sosem alszik ki, és fáradhatatlanul adja melegét. Nagy szerencséje van a világnak vele, főleg úgy, hogy ezt a kivételes képességét már tovább is örökítette. Az utód pedig már el is kezdte hősies munkáját úgy, hogy feltehetőleg nem is tudja, mekkora felelősség hárul rá már most, 18 évesen.

A teherhordó:

Nincs az a teher, amit el ne bírna és alázattal nem viselne. Érthetetlen mennyiségben és tempóban kapja a dugig megrakott zsákokat. Azokat aztán zokszó nélkül hazaviszi, hűséges társával kibontja, szépen kipakolja. Kiveszi a rárótt terhet, alaposan megtisztogatja, feldolgozza. Kibogozza, megoldja, kisimítja, kifésüli, majd szépen szélnek ereszti. Ha végzett, valamiért már kapja is a következőt. Időnként összetörik, patakokban folyik a könny az arcán, de nem hull alá, nem törik meg. Letörli a könnyeit, kendőjét a férje kezébe adja és megy rendíthetetlenül a következő zsákért. Hite nem hagyja el, mert tudja, hogy szeretik, hiszen élete legnagyobb ajándékát már megkapta. Minden akadályt legyőzve ment előre érte, akármi csapódott az arcába, akkor is ment tovább. Felitatta a vért, lelocsolta a sebeket, de egy pillanatra se állt meg. Hogy meddig kell mások terheit is neki cipelnie? Nem tudom. Szerintem ő sem. De nincs a földön még egy olyan ember, akire ennyi mindent rá lehetne bízni. Tudja ezt jól az is, aki kiválasztotta erre a feladatra.

A megtörhetetlen:

Nő, anya, harcos, nagymama, feleség. Munkás, munkáltató. Mindenes, mindenható. Nincs még egy nő, akiben ennyi fizikai erő lenne. Nagymama kora ellenére olyan keményen dolgozik, hogy bármelyik ifjú, izmos legényke megirigyelhetné. Nincs az a fagy, vagy hőség, ami őt térdre kényszeríti. Nincs az a trauma, ami őt ledönti. Mindenkihez van egy kedves, törődő szava akkor is, ha neki magának lenne szüksége törődésre, simogatásra. Mindenhol ott van és segít akkor is, ha ő az, aki segítségre szorulna. Leveszi mások terhét úgy, hogy ő már a végkimerülés határán van. Egyszerűen csak jó. Minden szerepében tökéletes.

A lázadó:

Igazi lázadó, aki szintén a legnagyobb alázattal fogadja el azt, ami ellen lázad. Lázad is és meg is hajol. Én egy hősnek tartom. Meg nem értett hős. Sziklaszilárd, elveihez saját vére árán hű. Mások megrendíthetetlen támasza, segítője, hadvezére. Éllovas, kivont karddal küzd mindenkiért egyaránt. Igazi vezető, irányító és élmunkás. Azt hiszem, sosem szeretnék vele összevitatkozni, mert ha ő azt mondaná nekem a fehérre, hogy fekete, hát elhinném neki és elnézést kérnék a tévedésért. Mindig igaza van és csak szeretni lehet.