Annak ellenére, hogy csak a harmadik évet kezdtük meg ebben a faluban, sokak távozása megérintett. Az első az az idős ember volt, aki a végletekig felidegesített azzal, hogy nem lehetett lerázni, hogy folyton kiabálva beszélt, hogy bedugta a botja végét a kapu nyílásába, hogy ne tudjam becsukni, ha ő még úgy érezte, nem végzett. Menekültem előle a végén. Amikor hallottam, hogy nyikorog a műlába, zártam a kaput, halasztottam a programomat, nehogy elkapjon az utcán. Mindig megbeszéltük, hogy egyszer igenis rászánjuk az időt és hosszan elbeszélgetünk vele. Főleg a férjem, hiszen mindig őt kereste. Aztán elment. Nagyon bántott, hogy nem hallgattam végig egyszer sem úgy, hogy ne kocogtassam a körmöm a combomon, hogy haladjunk már. Azóta is bánt. Akkor hallottam először arról, hogy itt még komoly hagyománya van a virrasztásnak. Igaz, közben megbeszélik a legfrissebbeket, az uborka aktuális árfolyamát, hiszen az mindig mindenkit érint, de akkor is illik ott lenni. Először úgy gondoltam, minek megy oda az, aki csak elüti csacsogással az időt. De, végül is miért ne? Ráadásul milyen jogon ítélkezek már megint úgy, hogy soha nem voltam virrasztani, és nem is tervezek. Kicsit egészségtelen módon irtózom mindentől, ami a "témával" kapcsolatos. Viszont itt mindenki kötelességének érzi, ott belül ráadásul, hogy ott legyen az érintettek mellett. Számukra ez teljesen természetes, és úgy érzem, nem része a kirakatnak.
Aztán jött a Néni. Nála nyomorultabb sorssal nem találkoztam addig. Vele már próbáltam "törődni", és amikor úgy éreztem, hogy valamivel kedveskednék neki, azonnal megtettem, hogy ne legyen késő. Szerencsém volt. Miután apró ajándékkal viszonoztuk a fiam ballagási ajándékát, ami itt pénz mindenkitől (mi egyedül tőle kaptunk, hiszen a mi családunkban nem divat a ballagó óvodásnak pénzt adni). Pár napra rá ő is elment. Szerencsétlen élete szerencsésen, békével, egy pillanat alatt ért véget. Neki is elég volt, és így a fia is újra elkezdhetett élni. A még mindig fiatal fiú húsz évét mások szolgálatában töltötte. Elesett családtagjait ápolta alázattal, önzetlenül, magát is feláldozva. Ő is belebetegedett. Azt hittem, neki is indulnia kell, ám édesanyja úgy döntött, most ő az, akiért áldozatot kell hozni. A betegség napról napra távozott lendületesen, szemmel láthatóan. A fiú él, és szerintem minden esély meg van arra, hogy még sok, boldog évet tudhasson magáénak. A Néninek úgy éreztük, koszorút is viszünk. Nem élőt, nem műanyagot, hanem egy végtelenül egyszerű, de szép száraz virágokból állót.
A zászlójuk sem fekete, hanem ezüst és fekete mintás.
Aki elmegy, azt nem tartják vissza. Másnap, de legkésőbb harmadnap búcsút is vesznek tőle. Nincs hetekig tartó szervezkedés, meg zenekar, anyámkínja, hanem ha vége, hát vége. Hamvasztásról sem hallottam még.
Elment egy fiatal nő is pár hete. Ő is nagyon gyorsan pihenőhelyére került. Rengetegen virrasztottak vele, és vettek tőle búcsút. Én csak elcsendesedek ilyenkor egy kis időre, és azt gondolatban a távozóval töltöm. Megköszönöm, hogy megismerhettem, tanulhattam tőle, és hogy szebbé, jobbá tette ő is ezt a világot.