A gyerekeim már hivatalosan is utcagyerekek. Ha csak tehetik, mennek csavarogni, biciklizni. Odacsapódnak a többi kis utcagyerekhez, és akár estig játszanak. Nagyon szeretem hallani a nevetést, amely csukott ajtón, ablakon át is behallatszik. Bevallom, én is szerettem az "utcán" csavarogni. Annak ellenére, hogy országút mellett laktunk, és az utca, az egy telephez vezető bekötőút volt. Akkor is jó volt, főleg, hogy nem sok autó járt arra. Mondjuk gyerek sem. Most is szeretek, ha időm engedi, elbeszélgetni 1-2 szomszéddal. Viszont tényleg csak 1-2 olyan utcabeli van, akivel szívesen elegyedek szóba, de velük legalább nagyon szívesen. A gyerekek számára ez a front akkor nyílt meg, amikor a csatornahálózat reszelgetése megkezdődött. Olyan sár lett mindenhol, hogy már az udvar is használhatatlan lett. Kint még mindig több betonfelület van, noha igyekeznek maradéktalanul eltüntetni és izmos kődarabokkal helyettesíteni. Jobb az, és valljuk be, sokkal izgalmasabb azon közlekedni, mindig lehet izgulni, szétvágja-e a gumit vagy sem.
Néhány napja megkérte a férjem a gyerekeket, hogy szedjék össze a szemetet az árokból, mert nyírta a füvet. A művelet olyan jól sikerült, hogy az egész utca szemetét vödörbe gyűjtötték. Mondtam nekik, hogy bőven elég lett volna az, ami a mi házunk előtt van, de ők olyan lelkesek voltak, ráadásul kifejezetten tetszett nekik az utca szemét nélkül. Amúgy is ritka látvány. Persze reggelre már ott várt bennünket a chipses zacskó, nehogy ne érezzük a törődést. Eső idején hihetetlenül élvezték a szinte térdig érő sárban való dagonyázást. Minden nap egy egész rend ruha, kabát ment a szennyesbe, pontosabban azonnali mosásba. Minden áldott nap. Sőt olyan is volt, hogy belefolyat a csimmibe a sűrű lé, és lehetett mindjárt két adagot bekészíteni estére.Sőt. Ilyenfajta nagymosás is szokott lenni:

Most, hogy jobb az idő, elküldtem a sarki zöldségesbe a fiamat két fej hagymáért és egy csokor kaporért. Odaadtam a "babapénztárcámat", hogy majd a néni kivesz belőle, amennyi kell. Na, ezt a mutatványt a városban nem csinálhattam volna meg. Sem azt a részt, hogy egyedül elengedem, sem azt, hogy majd a néni kiveszi, ami jár.
De a törpök élete nemcsak játék és mese...Elszabadult a pokol a minap és egy őrült ámokfutó kettővel egy ártatlanul kacsázó biciklis mellé száguldott. Amikor a bringás kíváncsian bekukucskált a földszinti ablakon, majd azzal a lendülettel rá is zuhant az autóra, az csak simán megállt, ahelyett, hogy elegánsan az árokba hajtott volna, hogy totálkárosra törje magát. Őőőőőrület.

Tegnapelőtt viszont egy olyan tündéri látványban volt részem. Mentem a megyeszékhelyre a fiam tortájáért, amikor az egyik kis poros faluban megláttam egy békésen, az út szélén bandukoló apukát és kislányát. A férfin fehér atléta, piros rövidnadrág volt, a kezében pedig egy talicskát tolt. A kislányon hosszú ujjú, földig érő, világoskék szatén hercegnőruha volt, a fején pedig tiara. Békésen, nagy egyetértésben beszélgettek és sétáltak a céljuk felé. Mire eszembe jutott, hogy legalább az oldalsó visszapillantó tükörből lefényképezzem őket, már elhaladtam mellettük. Még gondoltam, hogy visszafordulok, de nem akartam tapintatlan sem lenni, hogy szemből, látványosan fotózgatom őket. Ahhoz túl aranyosak voltak. Szerencsére a kép egyelőre még nagyon élénken él bennem.

A mai látvány pedig ez, az illatot pedig hozzá kel képzelni: