Nagyon divatos megfogalmazás az, hogy valaki kilép a komfortzónájából. Az elmúlt héten Jóga Ricsivel szemtelenkedtem kicsit ezzel, hogy minden bizonnyal ki kellett lépnie az övéből ahhoz, hogy felszerelje a wc papír tartót az edzőterem mosdójában, miután egyszer elárulta, nem szívesen tesz ilyesmit. Ártatlan vicc volt, de feltehetőleg nem ért célba, inkább kicsit hülyét csináltam magamból. Viszont arra jó volt, hogy a héten, az izzasztós jógáról hazafelé menet csak elgondolkodtam ezen a kifejezésen. Méghozzá annak kapcsán, hogy felajánlottam a férjemnek, hogy megállok a Nagy Zöldségesnél, így már vacsorára lesz otthon friss zöldség. Miután letettük a telefont jutott eszembe, hogy teljesen átizzadtam a ruhám, a nadrágom ráadásul szűk, szürke pamut. Egy kicsit vacilláltam, hogy akkor most mi legyen, viszont a család meg várta a vacsora kellékeket. Végül is itt a végeken csak nem számít annyira. Alapvetően nem szoktam melegítőben utcára menni, mert sosem szerettem, nem is volt szokás. Volt mindig "játszós" és "elmenős" ruhánk. Mindig városban laktam, másokat sem láttam játszósban iskolába vagy ügyintézni menni. Aztán beugrott, hogy a márciusi zongora hangversenyen, ahol elő volt írva az ünneplős, sőt, tanárnéni ezerszer elismételte, hogy fehér ing, fekete szövetnadrág, három gyerek kivételével mindenki susimelegítőben virított. Papuccsal persze. Ja, nem. Volt egy sima kitérdelt pamutmelegítős is. A faluban alap a maciruha az utcán és az iskolában is. Emlékszem, egyszer az egyik kedves kultúranyuka megkérdezte tőlem, hogy hová megyek így kinyalva. Csodálkozón végignéztem magamon. Farmer, póló. Visszakérdeztem, hogy mire értette ezt, majd ő gyorsan válaszolt is: "Háátte mindég olyan topis szokttá lenni." Szépen, lassan elszámoltam úgy ezerkettőszázötvenig. Még sosem láttam a kedvest farmeron és pólón kívül semmi másban.
Na, lényeg a lényeg! Egy hatalmas lendülettel kiléptem a komforzónácskámból, és jógaruhában bementem a zöldségeshez. Senki nem fordult oda vagy hördült fel. Szerintem rajtam kívül senkinek nem tűnt fel a jelenlétem úgy egyáltalán. Mégis, őrületes élmény volt. A nagyvárosban mindig szúrta a szemem, ha valaki macinaciban volt az utcán, most meg maximum az, ha nagyon sok a neon azon a bizonyos adios, nikke, vagy esetleg marmani szerelésen.
Így eshetett meg már másnap, hogy amikor kedves barátném megállított, hogy együnk egy fagyit, miközben épp a telepről hajtattam haza gumicsizmában, nem jöttem zavarba az ötlettől. Azért nem vagyok mégsem olyan bátor, mert végül csak felkaptam a tangapapucsom, mielőtt becsattogtam a fagyizóba. Sőt, vittem a hamuzót is, mert fedeles és kiválóan alkalmas pénz tárolására. Olyan esetekre ideális, amikor táska és iratok nélkül kocsikázom. Na, ez viszont tényleg szuper. Nem kell iratokat keresgélni a táskák között, hanem csak beül az ember a kocsiba és kész. Ilyen, mint ez a fagyis, esetekre van a hamutartóban pénz. Nem is tudtam, mekkora szerencsém van, hogy meghívtak arra a gombócra. Én szerettem volna megvendégelni őt, de amikor lelkesen kiöntöttem az asztalra a vagyonomat, meglepetten láttam, hogy mindössze hatvanöt forint csinált benne akkora hangzavart, mintha pár ezer forint is lett volna benne apróban.

Erről jut eszembe, a tolvajkocsma szomszédságában megindult a nagy, tavaszi alamizsnagyűjtés. Lehet pénz, posztó, de akár pár szelet kenyér formájában is adakozni, az "ingyen kaja íze mindig finom" jeligére. Ugyanitt billiárd asztal némi árukészletért cserébe eladó. Elég pár üveg sör, egy 300 ml tetszőleges ízű szeszes ital és egy alig használt üveg kóla, csak, hogy legalább a majálisra legyen mit eladni egy sátorszerű, szakadt nylon alatt.

Bréking!

Kaszás gyerek elrókult! Rákapott a friss tojásra. Csak aztán nehogy jöjjön a Simabőrű a villogó botjával, amire még engedélye is van.