Ehhez kellett három év, hogy rájöjjek. Vagy, mindössze három év elég volt, hogy rájöjjek. Amilyen lelkesedéssel csináltattam meg, olyan lendülettel dobtam ki tegnap végre a „szőrösdisznó tenyésztő” címmel ellátott névjegykártyáimat. Mondjuk ilyet csak egyszer adtam ki a kezemből, azt is egy olyan ügyvédnőnek, akinek egy teljes évébe tellett lebonyolítania egy föld adásvételt. Az eladók valamiért rendületlenül bíztak benne.

Három évvel ezelőtt azt gondoltuk, milyen jó kis harmadik üzletág lesz belőle. A sertéshús mindig kelendő lesz a piacon, arra mindig szükség van. A vágóhidak úgyis mindig felvásárolják prémium szaláminak, prémium sonkának ezt a fajtát. Ráadásul nemcsak rendkívül egészséges, hanem nagyon magyar is. A közgázon kettest sem érő piackutatásom is bizonyította, őrült jó üzlet lesz ez. Hajrá!

Nyertes pályázat, végtelen hely hozzá, kiváló telepvezető, lelkes alkalmazottak, a siker egyértelmű.

2016-ban 20 tenyészkocával és egy tenyészkannal indulhatott az utód előállítás, illetve a temérdek adminisztráció. Szerencsére sok hasznos szakmai tanácsot is kaptunk az érdekképviseleti szervektől. Például azt, hogy csak bátran állítsuk elő minél nagyobb mennyiségben a tisztavérű utódot, hiszen az szükséges, szabályzatban rögzített, na meg hát: „A tenyésztő, az tenyésszen.” Hogy örültünk, amikor láttuk, milyen kiváló mennyiségű és minőségű a szaporulat. Be is állítottunk ezen felbuzdulva még 40 kocát, még két kant, majd végre elkezdhettük a hibridek előállítását. Utóbbiak növekedési erélye, ára, piaca össze sem hasonlítható az „igazival”. Már előre éreztük a pénzkötegek súlyát a zsebünkben.

De jaj! A telepvezető nem tudta, hogy a plexi, amit az ablakokba hoztunk, az magától oda nem mászik fel, így egy-két alom kismalac hipp-hopp meg is fagyott izibe a -10 fokos hidegben. Ő el, maradtak a lelkes, rengeteg ötlettel telt fejű „kollégák”. Nekünk kicsit megremegett a térdünk, hogy mi lesz most így, el tudjuk-e vajon szakértő nélkül is vezetni ezt az „üzletágat” is. A segítség ajtóstól rontott a házba. Már kaptuk is az új receptúrát, hogy gyorsabban hízzanak azok az állatok. Mindent pontosan betartottunk, bíztunk, hittünk minden segítő szónak, örömmel fizettünk minden információért úgy, mint a katonatiszt. Aztán jött a baj. Nyáron elkezdtek a már eladó súlyban lévő hízók szépen felfordulgatni. Egyik a másik után. Szörnyű látvány volt, szinte minden nap a sok nagysúlyú állat kiterülve. A boncolás kiderítette, a takarmányozással van gond. Hogy mi? Pontos receptúra alapján? Ja, hát kérem, azt csak három hónapig lett volna szabad úgy etetni. Miért nem szóltunk, hogy a háromszáz fős állományt nem csak három hónapig akarjuk etetni, hanem utána is. Biztos lett volna az a pénz, amiért kapunk volna új táplálkozási szaktanácsot, de úgy döntöttünk, így mi is tudjuk. Tudtuk. Sőt, az elhullás érdekes módon megszűnt, amint nem vettünk igénybe senkit.

Közben az alkalmazottak is egyre jobban igyekezték rátermettségüket bizonyítani. Lábukat nem kímélve jártak ki éjjelente teszkósszatyorral takarmányt lopni, hogy azt még a napfelkelte előtt eladhassák a rászorulóknak. Lelkesen ápolták a beteg állatokat is. A szenvedő fejére ráöntöttek egy fándli darát, hogy egyen, vitaminpótlásnak pedig egy villányi csalánt dobtak a lábához a fekvő, már felállni nem tudónak. Vizet elővigyázatosságból nem is adtak neki, nehogy megfulladjon.

Végre megkezdődött az eladás. Gyors egymásutánban el is ment két kamion hibrid. Viszont valami különös oknál fogva az a szőrös nem kellett senkinek. Iszonyú mennyiségű takarmány fogyott eddigre már, olyan pénznyelő lett a szuper üzlet, hogy ihaj. Ráadásul megjött a véreredmény: az állomány fertőzött. Kötelezően előírt vakcinára, ami ekkora létszámnál óriási kiadás lett volna, illetve az állomány teljes cseréjére kaptunk „javaslatot”. Szerencsére a kontroll vizsgálat eredménye negatív lett, de addig eltelt újabb három hét, amit a pokol bugyraiban töltöttem. Tavaly áprilisban elhatároztam, hogy akkor ennek itt a vége. Úgy számoltam, két év alatt ki fogom tudni üríteni a telepet, és óriási lendülettel vetettem magam a projektbe.

A munkásokkal ekkor már ott tartottunk, hogy jelezte az egyik, hogy a kettes számú telepen minden rendben, megetetett, megitatott, kitakarított. A kamera felvételén ebből mindössze annyi látszott, hogy 43 másodperc alatt átkerékpározik a területen és eltűnik a ködben. Amikor kérdőre vontam, hogy biztos-e abban, hogy ellátta az állatokat, mert a kamera mást mutat, alapos magyarázatot kaptam: „Jó, hát akkor nem.” Addigra már mindennapossá váltak a lopások, a szerszámainkkal történő privát bérmunka vállalása, a sunyiban történő bálák eladása, a „van annak pénze” felkiáltással.

Felhívtam az utolsó reménységemet, azt a vágóhidat, ahol tudtam, hogy vágnak szőrös disznót is. A férfi udvariasan elutasított azzal, hogy iszonyú messze vagyunk. Másnap újra felhívtam akkor már azzal, hogy szerveztem egy kamiont, amit én fizetek. Átveszi az állataimat? A férfi megdöbbent, majd megkérdezte, mennyit fizetek a fuvarért a kamionosnak. Az általam vállalt árat viszont annyira soknak tartotta, hogy néhány nappal később elvitték tőlem a számukra ideális súlyúakat. Kicsit fellélegezhettem, de még mindig nagyon sok volt a disznó, és nagyon sok volt a kiadás.

Hamarosan újabb fuvart vitt el a messzi vágóhíd. Addigra az összes (iszonyú mennyiségű) kismalacot eladtuk fillérekért. A Szomszédok vitték el a legtöbbet, ugyanis náluk az állam magasabb támogatást fizetett utánuk, mint amennyiért tőlem megvették. Ekkorra már átalakult a hibrid piac is, már csak egyetlen viszonteladón keresztül lehetett eladni. Ez főleg azért jelentett gondod, mert az illetékes vágóhíd súlykorlátozás nélkül vette át az állatokat, de a viszonteladó ellenben már súlykorlátozással. A nagy súlyúakat át sem vette, és kőkemény levonással jár a megadott tartomány alatt, illetve felett. Szép, korrekt történet.

Újabb gyomorgörcsös időszak vette kezdetét, ám az egyetlen ember, aki nem kihasználni akart bennünket, hanem valóban segíteni, összehozott bennünket egy feldolgozóval. Miután az egyszer fialt kocáimat még a messzi vágóhíd sem vette át, nagy bajban voltam a megmaradt 50 kocával. Igaz, hogy alaposan utánajártam, és a hús minősége csak idősebb, 8-10 fialáson átesett kocánál romlik, az én 2 éves, egyszer fialt állataimnál nem, ennek ellenére nem voltak hajlandók átvenni. Viszont ennek a feldolgozónak meg a túlsúlyos kellett elsősorban, és a kocáim. Olyan volt, mint egy tündérmese. Két hetente szállítottuk (mi magunk, saját költségen, hiszen olyan szépen kérte) az állatokat. Örültünk, hogy viszik, ráadásul elfogadható áron. Ami ugye még mindig kevesebb, mint a fele annak, amennyiért a szőröset megérné egyáltalán tartani, de piaci árhoz képest jó volt. Öröm, boldogság köszöntött végre ránk. Eladtuk az egyik segítőnknek nevetséges összegért a húskant, mert én állatkínzásnak tarottam, hogy csak ott van szegény, noha kiváló kan volt. Előtte háromszoros áron hirdettem meg, de mivel sajnáltam, és hát nem utolsó sorban rohadt sokat evett, hát beadtam a derekamat. Másnap derült ki, hogy a feldolgozó látta a hirdetést, és meg is akarták venni. Legszívesebben sírtam volna, hogy elkótyavetyéltük, pedig akkor még nem is tudtam, hogy a kedves vevő már háromszoros áron árulja is, többek között ennek a felvásárlónak is kínálta már addigra.

Elfogytak a kocák, maradt két kamionnyi hibrid, mikor a jóságos felvásárló közölte, ő innentől csak pofátlanul alacsony áron hajandó elvinni. Viszont a tudat, hogy már nem vagyunk senkinek kiszolgáltatva jobb volt, mint valami drog. Mámoros érzés töltött el, amikor mondhattam azt, hogy akkor vegye meg ott, ahol ennyibe kerül. Az egyetlen viszonteladó két kanyarban megszabadított az utolsó hibridektől, és már csak annyi szőrös van, amennyi kell az újévi asztalra, illetve a repiajándék szalámi gyűjteménybe.

Disznót pedig tartson az, aki ebbe született, imádja őket, mindegyiket a nevén szólítja, de legalábbis feldolgozza. Utóbbi megéri, illetve nyilván a nagyüzemi is, a nagypapától örökölt kapcsolatrendszerrel.