Egyik délután kijöttünk a tanyába, hogy elvigyük azokat a cuccokat, amikre ott, a nyár folyamán szükségünk lehet. Össze is pakoltunk, már indultunk is volna, amikor a férjem kibökte, hogy olyan jó itt lenni. Én is mondtam, hogy valóban, van valami ebben a helyben. Amikor itt vagyok, mindig érzem, hogy elmúlik a feszültség, és valami kellemes megnyugtató érzés lesz rajram úrrá. Pár, itt töltött óra is feltölt annyira, hogy a faluba visszatérve könnyebben vegyem a hétköznapok kihívásait. Rájöttünk, hiába dolgoztunk annyit tavaly azon, hogy újra lakható legyen, alig töltöttünk itt időt. Sütögetni, medencézni kijöttünk egy-egy délutánra, de sosem aludtunk végül kint. Nem is tudom, miért, pedig minden megvan ahhoz, hogy akár egy egész nyarat itt töltsön a család. Régebben ez is volt a terv, hogy tavasztól őszig itt lakunk majd. Persze egy két napos eső el is vágna minket a világtól, de az végül is már mindegy.

Akkor határolódtam el a helytől, amikor ide került egy nagy csapat duroc-mangalica hízó. Igaz, a háztól jól elszeparáltan voltak, mégis felbillent az egyensúly. A munkások feljártak a házhoz disznóürülékes csizmában, hogy a teraszon üldögéljenek. Onnantól már nem sokban különbözött a disznóteleptől számomra, főleg, hogy ha a szél úgy fújt, a szag sem volt kellemes. Érdekes módon, egyébként a háznál nem volt disznószag, a fák, és a melléklépületek felfogták.

Aztán szerencsére sikerült ugye mindet eladni, így a tanya is szépen kiürült, kitisztult. Most róka lakik ott, ahol korábban a szaláminak való csapat élte világát. Tanulni is szerettem itt, a béke szigetén.

Ahogy megbeszéltük, hogy a következő hétvégét kint töltjük, a férjem minden nap kijött egy-két órára, hogy rendet tegyen. Füvet nyírni, elszabadult hajtásokat kitakarítani, a vizet visszakötni stb. Mérhetetlen mennyiségű apró bogártetemet porszívóztam fel a helyiségekből és annyi pókhálót szedtem le, amit egy családi ház is megirigyelhetett volna. Péntek délutánra újra készen állt minden a tökéletes kikapcsolódáshoz. Viszont olyan gusztusos, ragacsos légypapírt azt kellett hozni magunkkal bőséggel. Tizenkettő lóg a teraszon jelenleg. Emellett a légycsapó gyakorlatilag a hatodik ujjunk, azzal is megállás nélkül csapkodunk, de mára, mintha már kevesebb lenne. Fácánok jönnek-mennek az udvaron, verebek próbálják a fejünk feletti fészkekben etetni a fiókáikat. Tárcsán készül minden étel, sőt, tegnap még látványkonyhával is kedveskedett a férjem, mert krumplisütéskor a zsír időnként lefolyt a tárcsáról a tűzbe, és olyankor pár pillanatra lángba borult az egész. Előre, vajpuhára kisütött csülök pirult a krumpli mellett.

Mást, például tejet, nem tudtunk melegíteni, de végül nem is akartunk. A forró tejeskávé helyett a langyos is iszonyúan jól esett a nagy, pöttyös bögréből az ébredő természetben, a reggeli kellemes napsütésben. Időnként csak megpihenünk a padon és jólesően bámuljuk a velünk szemben lévő, düledező, nyitott ajtajú sufnit (nem lehet becsukni már), az oldalának támasztott üveglappal. Őszintén mondom, tud ez olyan jól esni, mint a vitorláson a többi, távolban úszó hajón elrévedni.

A gyerekeknek még párakapujuk is van, mert tavaly úgy gondolta a férjem, ha az állatoknak jár, akkor nekik is.

Az előbb oldalra néztem és itt sorakoznak mellettem a verebek ennivalóval a szájukban, csak nem mernek a fészekükhöz menni. Szívből sajnálom őket, de ennél többet nem tehetek, hogy szinte meg sem mozdulok. Ráadásul most még a gyerekek sem itt játszanak, tényleg nyugodtan ide jöhetnének. Tegnap egy laza gólyával is találkoztunk, ő meg sem ijedt tőlünk, nyugodtan keresgélt tovább a fűben.

Az első estére még izgalom is jutott. Az eset olyan volt, mint azok a filmek, amiknek a végén kiderül, hogy a több szálon futó történeteknek mindig van egy közös pontjuk, amiből minden egyes fordulat következik. János bácsi ugyanis aznap este kultivátorozni indult. Innen rá is lehet látni a földjére, talán még meg is jegyeztük, hogy kint van. Egyszer csak csörgött a férjem telefonja, János bácsi hívta, hogy az egyik kisboci átbújt a villanypásztor alatt, és az ő napraforgója felé kóborol. Miután a boci még nagyon kicsi, ha belemegy, el is tévedt volna benne. Sietve mentünk ki, hogy megpróbáljuk behajtani a jószágot, akit eközben az anyja már kétségbeesetten hívott. Ez amúgy baromi szerencséjük ezeknek az állatoknak, hogy ennyire kötődnek egymáshoz. Így aztán végül is nem kellett különösebben hajkurászni, mert az anyja hívó szavára vissza is bújt ügyesen. Ahogy mindenki indult volna a dolgára, mi tábortüzezni, János bácsi sorközművelni, megláttunk egy autót és egy nagy, betontörőt szállító trélert a legelőn kolbászolni. A mercis észre is vett bennünket, oda is jött hozzánk. Kiderült, egy másik csapáson szerettek volna a szomszéd városba eljutni, csak rossz ösvényen indultak el végül, így a mi legelőinkre keveredtek. Felajánlottuk, hogy kivezetjük őket. A mercis erre bátran megfordult, és bele is hajtott az árokba. Az egyébként nem volt túl nagy, de ahhoz bőven elég, hogy a földszintes kocsi szépen felfeküdjön, és úgy is maradjon. Ekkora már mi is megfordultunk, de mivel nekem nincs vonóhorgom, így foroghattunk újra, hogy tolatva húzzuk ki a szerencsétlenül járt autót. Végül rendben elértünk velük a városig, de mire hazaértünk, be is sötétedett, úgyhogy csak letettük a gyerekeket, és le is zártuk a napot.   A két vándornak nagy szerencséje volt, hogy a bocinak pont akkor támadt kedve elszökni, János bácsinak meg kultivátorozni.