A múlt héten családi nap volt az óvodában. Minden óvónéni, szülő kitett magáért. Az új vezető számára is nagyon fontos, hogy minél több programja legyen a kicsiknek, akár szülőkkel vagy azok nélkül. Mind az iskola, mind az óvoda nagyon ad erre. Becsülöm nagyon mindkét intézmény vezetőjében ezt a hozzáállást, és azt, hogy minden lehetőséggel élnek, hiszen mint hátrányos helyzetű település, feltehetőleg több alkalom adódik egy jó pályázatra. Mindketten nagyon elhivatottak, tényleg mindent megtesznek a helyi gyerekekért. Sokszor átfutott az agyamon, nem túlzás-e az egyik-másik rendezvény körüli felhajtás, de akkor eszembe jutott, amit gyerekkoromban a zenekar vezetője mondott: teljesen mindegy, hogy tizenöt idős néninek játszunk az otthonban, vagy ötezer embernek egy külföldi koncerten, ugyanazon a színvonalon kell teljesíteni. Igaza van. Igazuk van. Mert ez a maroknyi gyerek pont annyit érdemel, mint egy kilencszáz fős iskola tanulói.

Ez a családi nap is nagy lendülettel, odaadással készült. A sok támogató révén minden rendelkezésre állt egy szuper délutánhoz. A nagycsoportosok néptáncbemutatójára még új ruha is készült és nagyon komoly műsorral álltak elő. Az apukák néhány doboz sör társaságában bográcsban főztek a teljes vendégsereg számára. Még arra is figyeltek, hogy a már két főre bővült gluténérzékeny szekció (a lányom és az egyik óvónénije) se maradjon éhen.

Amikor leültem, észrevettem, hogy valami nincs rendben. Valami olyan fura, de nem jöttem rá, hogy mi, amikor a mellettem ülő anyuka megjegyezte. „Milyen kevesen vagyunk! Tavaly mennyivel többen voltak.” És tényleg. A fiamék csoportja tizenkilenc fős volt. Helyettük nyolc kicsi jött és ezek egy része még szinte baba. Aki szobatiszta, az már jöhet, kortól függetlenül. A lányomék tízen vannak. A nagyok, akik most ballagnak, tizenheten. Nem vagyok biztos abban, hogy az ő helyükre is érkeznek ennyien.

Nemcsak amiatt fogynak, hogy kevesen hallgatnak Eddát (nem hagyhattam ki…), hanem amiatt is, hogy van olyan gyerek, aki már oviba is a városban jár. Egyszer beszélgettem egy anyukával, aki büszkén mesélte, hogy ők nem voltak hajlandók ide járatni a gyereket, mert a városban németül is tanul (ez az ovi is kétnyelvű…), sőt, nagycsoportos korára már angolt is fog tanulni. Ez az intézmény nyilván nem elég jó, egy kicsi gyereknek, mert nem mindegy, hány nyelven tudja mondani, hogy „óvónéni kakilni kell.”

Mi egy nagy múlttal rendelkező magán intézményben kezdtünk. (Máshová nem vették fel a gyereket, mondván, aki GYES-en van, szégyellje magát, hogy egyáltalán ilyen eszébe jut.) Várólistára kerültünk csak először, mivel semmi puncsunk nem volt, de bejutottunk és én úgy örültem. Miután a kezdés előtt négy héttel a 3,5 éves fiam és a 2 éves lányom abba a szerencsés helyzetbe került, hogy volt alkamuk végig nézni, ahogy az anyukájuk vacsora közben lefordul a székről és másnap reggelig magához sem tér, majd a szomszéd töri rájuk reggel az ajtót néhány mentős kíséretében, nem igazán ment neki a beszokás. A különös óvónénik úgy voltak vele, hogy egy ilyen bonyolult helyzet megoldása nem az ő dolguk, és amúgy is olyanok voltak, mintha folyton be lennének tépve, pont tettek rá, hogy beszokik-e vagy sem. Hetekig jártam be vele és ültem bent a csoportban délig, majd hazaballagtunk. A végén már a folyosóra kellett kiülni, de akkor se mehettem el. Mentségemre szolgáljon, hogy agyműtétre várva nem voltam a helyzet magaslatán, egyáltalán nem láttam tisztán a helyzetet. Aztán csak elegem lett, nem is éreztem magam jól, úgyhogy bementem az igazgatónőhöz és megmondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó tovább itt üldögélni, szarul vagyok és pont. Azt legalább elértem, hogy egyedül is képesek voltak ellátni a fiamat, de csak délig.

Ezek után eléggé aggódtam, hogy fog beszokni egy idegen helyen, a költözés okozta sokkal felturbózott lelkiállapotban. Aggódva vittem a gyereket első nap a helyi oviba, és kérdeztem, meddig lehet itt a gyerek. „Négyig”, volt a válasz. „Jó, de mikor jöjjek érte.” „Négykor.” „És mi lesz a beszokással?” „Mivel?” Fél kilenc körül elvittem, fél négyre érte mentem. Aludt. Ennyi volt a beszokás.

Soha jobb óvodát nem kívánhattam volna a gyerekeimnek. És még egy másik nyelven is „megtanult”.