2018. okt 08.

Köszönöm, nem!

írta: Falusi Élet
Köszönöm, nem!

Gyerekkoromban épp annyira szerettem vendégségbe menni, mint amennyire utáltam is egyben. Az a része horror volt számomra, hogy a felnőttek végtelenített üzemmódban beszélgettek. A tanyaszomszédok jó része iszákos volt, és bűzlött a bortól, de volt olyan is, aki a lakásban cigizett. Ráadásul pont az pöfékelt késő estig, akiknél a "másik szoba" is tök unalmas volt. Csak egy hatalmas óra volt ott, amelyik nagyon félelmetes hangon kongatott minden órában.

Viszont az iszákosok feleségei olyan sütiket sütöttek, hogy azért megérte szenvedni is. Mesés cukrászkölteményekkel rukkoltak elő, na meg persze volt mindig üdítő is, ami nálunk nemcsak a hétköznapokat nem tarkította, de hétvégén sem láttuk színét sem. Üdítőt kizárólag vendégségen lehetett inni, vagy amikor hozzánk jöttek. Bár talán még akkoriban nem is volt szokás máshol sem otthon azt inni.

Amikor hozzánk jöttek, nem mindig örültem, ha gyerekeket is hoztak. Volt ugyanis olyan gyerek, aki hozzánk hasonlóan csak ilyenkor jutott extra cukor, adalék, és mesterséges színezék adaghoz. Egyikük ráadásul nem is nagyon tudta/akarta ilyenkor visszafogni magát. Olyan förtelmes zabálást, szlopálást rendezett minden alkalommal, hogy majd felfordult a gyomrom. Ráadásul meg is tudtam volna tépni, ugyanis ami a vendégségből megmaradt, azt elfogyaszthattuk (volna) mi. Így aztán pláne nem bírtam azt a lányt elviselni.

Gyerekként mindig azt képzeltem, ha felnőtt leszek, lesz majd egy édességes fiókom, amiben mindig lesz mindenféle finomság, hogy ne kelljen soha arra várni, hogy mások borgőzös leheletét szagolhassam, miközben a pofámba fújja a cigifüstöt.

Bár nem szoktam ezen nosztalgiázni, valahogy mégis úgy alakult, hogy tényleg van egy édességes fiók, amiben mindig van valami, hogy legyen mihez nyúlni, ha valaki megkívánja. A vicc az, hogy sokszor le is jár a szavatosságuk, vagy két napig főzöm a gyerekeknek a forrócsokit táblás és szeletes csokikból.

Itt (máshol nem tudom) a gyerekek jó része chipset/csokit és szénsavas üdítőt visz magával az iskolába tízóraira. Ez szerintem nagyon elszomorító. Azt kénytelen voltam elfogadni, hogy a szendvicsek ideje lejárt (még amikor gimis voltam, csak 1-2 osztálytársam vásárolt az iskolai büfében fánkot vagy kókusz kockát), de azt akkor sem tartom normálisnak, hogy egy fejlődésben lévő szervezetbe napi szinten ennyi szörnyűség kerüljön. Kész szerencse, hogy a lányom gluténérzékeny és így én sütök neki mindent. Emiatt persze a fiamnak nem süthetek semmi olyat, amihez liszt kell, mert azzal a lányom egészségét kockáztatnám. De még így is próbálom úgy megoldani a tízórait, hogy az valami tisztességes étel legyen. Az is szerencse, hogy nem iszik meg mást a vízen kívül, bár már kipróbált pár üdítő italt, egyikre sem kapott rá. A lányom szerintem simán elélne gyümölcslén.

Na, de a lényeg most nem is ez. Hanem az, hogy azért természetesen vannak hozzánk hasonlóan gondolkodó szülők, akik nem esnek túlzásba a cukor adagolással, ugyanakkor nem is tulajdonítanak neki akkora jelentőséget, hogy azt csak kivételes alkalmakkor lehet a szervezetbe juttatni. Több ilyen gyerek is járt már nálunk, pont pár napja volt itt a lányom ovis szerelme is. Most is meglepődtem, amikor a szép, színes, illatos, "menő" fánkra teljesen simán azt mondta, hogy "köszönöm, nem!". Sem szénsavas üdítőt nem kért, sem gyümölcslevet. Nem állt neki benyomni csak azért, mert ott volt, vagy mert otthon úgysem adnak hétköznap délután ilyesmit. Vagy csupán azért, mert édes. Örülök, hogy a mai gyerekek egy jó részének nem kell arról álmodnia, hogy majd édességes fiókot fog üzemeltetni.

img_8150.JPG

Szólj hozzá