Egy szép őszi szombaton az egyik kolléga telebeszélte a gyerekek fejét azzal, hogy milyen jó lenne nekik egy nyuszi. Nem vettem komolyan, gondoltam, a férjem úgyis elmagyarázza nekik, hogy miért nem lesz nyuszink. Viszont a legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy rendben, miért is ne. Csak lestem, hogy ebből mi fog kisülni.

A férjem nagy lendülettel állt neki nyuszivackot készíteni. Miután a háznál valaha tartottak állatot, így három tágas, külön bejáratú, udvarral ellátott disznóólunk is van. Kimeszelve, ajtók lefestve, mintha sosem lakott volna benne jószág. Az egyik ilyen kuckó tetejét hálóval fedte be, nehogy valami elvigye azt a nyulat.

Fötörkét:

Fötörke nagyon pici, kisfiú nyuszika. Volt. Napközben kiengedtem legelészni, gondoltam, nehogy már bezárva tartsunk egy házi kedvencet. Az nem élet, az állatkínzás. Aztán egyik délelőtt el kellett mennem hosszabb időre itthonról. Mire haza értem, csak néhány apró szőrcsomó, és két vércsík árulkodott arról, hogy mi történhetett.

Nagyon bántott, hogy miattam kapta el az a nyomorult dög. Ugyanakkor továbbra is hittem a szabad életben. Pillecukor már kétszer akkora volt, mint Fötörke, őt mókás helyről hoztuk. Még Fötörke is velünk volt, amikor úgy döntöttünk, ne unatkozzon, hozzunk neki barátot. Elmentünk a szomszéd faluba, ahol megkérdeztünk egy tenyésztőt, mennyiért adna nekünk egy kisnyuszit. A férfi döbbenten kérdezett vissza: Nyuszit pénzért? Egy gyereknek?
Végül nem volt pici nyuszija. Felhívtam pár ismerőst, hogy ki tud segíteni, és az egyik azt mondta, tud, csak várjak, amíg megbizonyosodik róla. Később visszaszólt, hogy hívjam fel Bögyös Putyut, aki a Zsibongó utcában lakik a LeszVigasz kocsmával szemben. Próbáltam nevetés nélkül megköszönni, pedig hálás voltam. Jött is Pillecukor, aki már olyan nagynak tűnt Föti mellett.

Ahhoz viszont nem volt elég nagy, hogy ne férjen ki a hátsó kapu alatt. Feltehetőleg túl messzire nem jutott, mert a sarkon harci kutyákat tart az egyik jóember, mellettük viszont egy igen népes család lakik, akik biztosan örültek volna egy kis tunkolnivalónak a rántotta mellé. Szóval, esélye sem volt.

Nagyon elkeseredtem. Sajnáltam az állatokat, de továbbra sem lennék képes bezárva tartani őket. Magamat hibáztatom a történtek miatt, nincs is mentségem. Ekkor sokadszorra kérdezte meg a postás, hogy akit ő ajálott babanyuszi ügyben, megkerestem-e már. Végül felhívtam őt is, de egy közvetítőn keresztül. Másnap mehettem is a két babanyuszkóért.

Egy kis vödröt vittem magammal a törpiknek. Amikor beléptem a kapun, egyből le is fagytam. Két hatalmas jószág várta, hogy elvigyem. Miután ajándék volt, nem tehettem meg, hogy kisebbet kérek, főleg, hogy nem is volt. Egy ketrecben éltek korábban mindannyian. Mikor hazavittük őket egy napig szinte kúszva közlekedtek. Másnapra tűnt csak fel, hogy a szürke nyuszi egyik lába nem működik. Nagyon sokáig tartott, mire hozzászokott a szemem a méreteikhez.

Őket viszont legalább nem viszi el a macska, nem férnek ki a kapu alatt, vagyis legalábbis eddig nem próbálkoztak. Rengeteget esznek, és olyanok, mint a kutyusok. Szagolgatják, rágcsálják a papucsom, és reggel kaparják az ól ajtaját, hogy engedjem már ki végre őket legelészni. Nagyon jópofa állatok, szeretnék minél többet megtanulni róluk, mert állítólag okosak is.