Adni jó. Szerintem.

Még gyerek voltam, amikor megfogadtam, hogy én is adni fogok majd mindig lehetőségeimhez mérten. Otthon ugyanis azt tanultam, hogy ez fontos dolog. Mi is kaptunk sokat. Én ugyan ezt nem érzékeltem, mert nem jelentette be anyukám, ha olyan ruhát adott rám, amit valakitől kaptunk. Akinek viszont nehezebb volt, mint nekünk, annak a szüleim adtak. Sosem felejtem el azt a kisfiút (nálam jóval idősebb volt akkor), aki a poros úton értetlenül bámult a Trabantunk után, miközben már mohón tömte befelé a rántott húst, amit még a Kacsamesék előtt elvittünk neki. Nem igazán értettem, mert nem rágták a számba, hogy az a gyerek általában éhezik. Csak arra kanyarodtunk.

Pedig mi voltunk a "szegény" rokon. Kint laktunk a város szélén a tanyavilágban, egyszerű körülmények között. Szerencsére soha nem éheztünk, és mindig mindenünk megvolt. Aztán jól ment, de a körülményeink nem változtak meg drasztikusan azon kívül, hogy beköltöztünk a városba. De emlékszem, milyen szörnyű volt, amikor az egyik osztálytársam észrevette az igazolványképemen azt a blúzt, amit akkor már ő hordott. Ujjongva kért, hogy másnap vegyük fel mindketten, ha már ilyen szerencsénk van, hogy pont egyforma blúzunk van. Valami béna hazugsággal bírtam csak előállni, hogy miért nincs rajtam.

De fontos volt az is, hogy segítsék, ahol tudják a zenekart, amiben felnőttem. Kezük munkájával, bármivel, amivel tudták. Pénzt feltehetőleg nem adtak, de azon kívül mindent. Tudtam, az első dolog, amit majd felnőttként támogatni fogok, az a zenekar lesz, ahonnan annyi élményt, örömöt kaptam. Alig vártam.

Valamiért a kívánságaim teljesülni szoktak. Előbb, vagy utóbb, de minden vágyam valóra vált eddig. Még az is, amiről azt hittem, képtelenség. Nem volt ez másként a támogatási lehetőséggel sem. Úgy örültem, amikor felhívhattam egykori zenésztársamat, az akkora már hatalmas arcú vezetőjét a zenekarnak, aki nagy kegyesen elfogadta. A karácsonyi koncerten, amire vittem a láda húst, már köszönés nélkül ment el mellettem. Gondolom, mert csak egy disznót vágattam le neki, majd vittem el nekik a -10 fokban, két órát vezetve. Már arra sem méltatott, hogy személyesen vegye át. Mindegy, de akkor elég rosszul esett.

Tavasszal a helyi ovi keresett meg, hogy hozzá tudnék-e járulni a családi naphoz. Örömmel mondtam igent. A vezető felsorolta a lehetőségeket, hogy mibe szállhatok be. Lestoppoltam a fellépő hölgyet, örültem, hogy gyorsan meg is voltunk ezzel. A legnagyobb meglepetésemre azt hitték, hogy a fellépő díjának csak egy részét vállalom, hiszen itt "úgy szokás". Azaz, a vállalkozók maximum 10 000 Ft-ot adnak támogatásként. Azok is, akiknek igen nagy vállalkozásuk van, és az is, akinek milliárdos komplexuma van. Mert itt nem divat az ilyen jellegű adakozás.

Érdekes módon a civil kezdeményezések viszont számtalanok a faluban. Számos csapat gyűjt és újra eloszt szorgalmasan, és mindenki viszi szépen azt, amije van. Komoly munkát fektetnek abba, hogy olyan családokhoz juttassanak el adományokat, ahol óriási a nélkülözés. Jó látni nagyon, hogy milyen sokan foglalkoznak azzal, hogy segítsenek, és nem csak karácsonykor. Az év során folyamatosan gyűjtik, válogatják és hordják az adományokat.

De sajnos van, ahol nem használt játékra, cipőre, vagy tartós élelmiszerre van szükség, hanem pénzre. Na, azt viszont nem akaródzik. Természetesen nem azokra gondolok, akiknek ez érvágás lenne. Azokra, akiknek mindössze egyetlen értelmetlen kiadással jelentene kevesebbet.

Néhány hete egy kedves barátnőmmel beszélgettem arról, hogy milyen borzalmas körülmények között járnak óvodába az egyik településen a gyerekek. Nem hogy játékaik, de még színes ceruzáik sincsenek. Ami van, azt nem szekrénykében, hanem karton dobozban tárolják. Amíg beszélgettünk, összeszedtem a házban található összes használatlan ceruzát és elküldtem. Olyan nincs, hogy még színezni se tudjanak.

Én nem mondom, hogy nekünk kell ezt a problémát megoldani, mert nem. Sem a vállalkozói rétegnek, sem a civil szférának nem dolga, hogy óvodákat, iskolákat szereljen fel, mert ez úgy szégyen, ahogy van. Attól még, hogy egy világvégi falu, attól még az oda járó gyerekeknek ugyanúgy szükségük van játékra, fejlesztő eszközökre, mint azoknak, akik szerencséjükre egy intézménybe járnak valakinek a valakijével. Rohadtul igazságtalannak tartom ezt, és bár nem tudom megoldani, de attól még nézni sem bírom. Szerencsére sokan csatlakoztak, és már sokkal több dolog áll azoknak a gyerekeknek is a rendelkezésére. De én tudom, hogy abban a faluban is van olyan vállalkozó, aki megtehette volna, hogy akár komplettül felújítsa az egész intézményt (nyilván ezt senki sem várja) anélkül, hogy megérezné, de még egy vödör festéket sem venne soha, hogy legyen mivel lekenni a kerti játékokat.

Valamiért sokan rettegnek attól, hogy adjanak. Általában mélyszegénységből küzdötték fel magukat (vagy még a szüleik) magasra, és képtelenek szembenézni azzal, amiből ők maguk is jöttek. Azt hiszik, ha elfordítják a fejüket attól, aki segítségért nyújtja a kezét, meg nem történtté tehetik a múltat és lassan bekékül a vérük.