Egy szép múlt heti reggelen az iskola parkolójából hajtottam ki éppen, amikor egy gyermek egy nagyon természetes mozdulattal eldobta a szemetét. Kiszóltam az ablakon: "Ne haragudj, de elejtettél valamit." A fiú erre legalább olyan természetesen ordította oda: "Anyád!"

Bevallom, ledöbbentem, mert nem egy közönséges bunyevác, mondjuk ittas felnőtt volt, hanem egy gyerek, aki épp az iskolába igyekezett. Valamiért nem bírtam ki, leparkoltam mellette, és kiszálltam. A gyerek élvezte a figyelmet, és ordenáré módon röhögni kezdett (nem lehet másként megfogalmazni). Kértem, ha olyan bátor álljon meg. Miután flegmán hátrafordult, megkérdeztem, honnan ismeri az édesanyámat, és mi a konkrét problémája vele. A kölyök erre nagyon magas lóról elkezdte magyarázni, hogy ugye nem gondolom komolyan, hogy annak, hogy ő azt az egyetlen szemetet eldobta bármi jelentősége is van. Igaz, ezt egy általános iskola előtt tette, ott, ahol pár hete még annak az iskolának az összes diákja lelkesen szedte zsákokba a szemetet. Majd elkezdte ütögetni hanyag mozdulatokkal a cigarettáját a tenyeréhez a következőkkel:

"Nézd, látom szar napod van. Nekem is, hiszen iskolába kell mennem. De nyugodjál le, menjél szépen és valósítsd meg önmagad." Őszintén, amikor egy taknyos, kb. 13 éves, kivörösödött pattanásokkal teli, szódás szemüveges (és még kancsal is), kifejezetten rossz kiállású gyerek (amiről persze nem tehet) ezt így előadja, nem hiszem el, hogy rajtam kívül másnak nem akadt volna bent a szusz. A helyzet annyira abszurd volt, hogy azt már kizárt, hogy fokozni lehetett volna.

Mi lehet ezeknél otthon? Mit hallhat ez a szülőktől? Ha van egyáltalán. Hogyan beszélhetnek ennek a gyereknek a közvetlen környezetében? Honnan szedte azt a sok baromságot, amit összehordott nekem?

Egyrészt dühített, hogy nem vághatom szájon, másrészt iszonyúan megsajnáltam. Arra tudtam gondolni, hogy tök fölöslegesen megy iskolába (nem abba ment, ahol álltunk és csacsogtunk), mert ő az, akinek már rég eldőlt a sorsa. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben nehéz volt bármi olyat mondani neki, ami hasznára válhat. Szerettem volna megértetni vele, hogy ha abban a pillanatban mindenki, aki a környéken volt, csak egyetlen szemetet eldobna, igen látványosan megváltozna a járda képe. Jó lett volna elmondani, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szidjuk más anyukáját, mert nem és pont. Annyira jó lett volna megértetni vele, ha ő ilyen undorítóan viselkedik/beszél, mindig utálni fogják, amiért ő is utálni fogja a világot, és csak még trógerebb ember lesz. Ördögi kör, amiből sosem tud majd kiszakadni. Bár kérhettem volna, hogy csak egyetlen napra próbáljon meg szerethető emberként viselkedni, és meglátja, milyen jó lesz. Nem akarok én itt szentbeszédet tartani, de akkor is hiszem, hogy így nem lehet/nem érdemes élni.

Persze simán csak szemét voltam. Elé kerültem még egyszer a kocsival, és annyit mondtam neki, hogy belőle ebben az életben soha, semmi nem lesz. Ami valószínűleg így is van, hacsak nem boltik bele egy olyan felnőttbe, aki majd hisz benne, és segíteni akar neki. Nyilván nem én leszek az, de valahol a lelkem mélyén kívánom neki azért.

Elég szomorú szerintem, hogy mára eljutottunk oda, hogy már nemcsak a felnőttek anyázzák folyton egymást, hanem a gyerekek is, sőt a gyerekek a felnőtteknek is odamondják, ha úgy tartja kedvük. Nincs semmi kontroll, és egy felnőtt más gyerekére rá sem nézhet csúnyán. Én nem azt mondom, hogy cseszegesse az ember más gyerekét, erről szó nincs, én sem venném jó néven. De ne csessze már meg, hogy ha valami olyat tesz, ami nyilvánvalóan káros/zavaró/helytelen, ne lehessen rászólni, ő pedig ne vegye tudomásul azt. Ha egy gyerek nyilvánvalóan vadon nő, annak miért nem jelezheti akkor más, hogy rossz irányba halad?

Nem leszek álszent, ott és akkor iszonyú dühös voltam arra a hülyegyerekre, már csak itthon kezdtem el sajnálni.

Na, megyek, megpróbálom megvalósítani önmagam. A pezsgőmet azért viszem, hátha segít, hogyan is kezdjek neki.