Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, hogy egy napon feltölt majd egy pár napos munka a faluban, háááát...

Minden hónap elején elkirándulok a fizetések, és egyéb olyan teendők miatt, amit jobb, ha én intézek. Először egyetlen napra mentem, és az út felénél lévő szülővárosomban szálltam meg. Gyilkos volt, így másodszorra két napra mentem, helyi ott alvással. Még így is nagyon húzós volt, ráadásul, akiket nagyon szerettem volna látni, egy estére tudtam csak összezsúfolni. Az egész egy nagy kapkodás lett csak, ráadásul váratlan dolgok mindig közbejönnek, attól meg csak ideges leszek, ha már nem tudom úgy átszervezni a programot, hogy minden, amit terveztem, beleférjen. Úgy döntöttem, három napra és két éjszakára megyek, mert különben értelmetlen, frusztrált rohanás az egész. Így is úgy érkeztem meg, hogy a plafonig hergeltem magam azzal, hogy "biztosan elcseszi nekem" ami az elsődleges célja volt az "üzleti útnak". Ennek megfelelően már úgy érkeztem meg a kis városba, hogy "izéld meg nyuszika a fűnyíródat". Ingerülten ugrottam be segítséget kérni a már nem annyira morgós szolgáltatóhoz, és láss csodát, néhány perc alatt sikerült átadnom a vibráló feszültségemet. "Dolgom végeztével" már sokkal nyugodtabban érkeztem meg a célpontomhoz, aki viszont megnyugtatott, simán elintézi nélkülem is azt a bizonyos nagyon fontos dolgot. Miután egy céget létrehozni fél óra, megszüntetni viszont 10-12 hónap, így már nagyon szerettem volna végre pontot tenni a végére, főleg, hogy annyi felé kellett rohangálnom emiatt az utóbbi időben. Szerencsére érkezésem után fél órával már megnyugodhattam, másnapra el is felejthetem.

Első este két barátnőmmel találkoztam, és olyan jól ellazultam mellettük. A feszültség nyomtalanul elmúlt, és csak simán jól éreztem magam. Így aztán egy pihentető alvás után, másnap reggel 7 órakor már úton voltam, hogy megkezdjem az aznapra összeírt feladataim teljesítését. Nem fukarkodtam a kilométerekkel, 5 város/falu megjárása volt a cél.

Anyósomék falujában dolgozik az egyik szeretett barátnőm, ráadásul egy óvodában. Egy nagyon elmaradott, szegény falu apróságai járnak oda, akik közül van, akinek ágya sincs, hanem szekrényben alszik. Vadon nőtt, mélyszegénységben élő gyermekek, akik közül párat próbálnak megmenteni a szülőktől. A történeteiket nem is vagyok hajlandó meghallgatni, mert miután segíteni nem tudok, csak belepusztulnék. Azt várná az ember, hogy kis vad, agresszív gyerekek, de én nem tudom, olyan jól éreztem magam közöttük. Valahogy az óvónők is elengedték maguktól a vasszigort. Inkább egy elfogadó, megértő hátteret biztosítanak nekik, ők pedig belesimulnak ebbe a nyugodt, békés, meleg környezetbe. A legcsibészebbek is olyan szeretettel bújtak az emberhez, hogy az ember elolvad. Ami leginkább meghatott, amikor az egyik kislány végtelen szeretettel babusgatta kislányom egykori babáját. Szeretettel feltöltődve folytattam tovább az aznapi teendőket.

Még ezen a napon egy nagyon régi sérelmemet, dühömet oldotta fel egy nem várt, megértő, őszinte segítség. A legváratlanabb pillanatban egyszerűen feloldozást kaptam, hogy elengedni valamit nem feltétlenül gyengeség, hanem esetleg józan döntés is lehet. (Gyurgyevó, ha olvasod, szerintem gondolkozz el rajta!!!!) Könnyebb mellkassal mentem este a barátnőmhöz, ahol már az ajtóban könnyes nevetésben törtem ki. Történt ugyanis, hogy a szomszéd házat bérlők nem igazán mondhatók  tisztaságszerető, csendes, visszafogott családnak. Népes família, nagy hangzavarral, bőséges mennyiségű szeméttel. A közöttük lévő kerítés viszont igen halovány. Főleg, ha mondjuk valahová máshová kell a tégla, hát kivesznek a "kerítésből", és azt mondjuk egy lábassal, vagy egy vödörrel pótolják. Eddig azon nevettünk, hogy olyan ez, mint a lego. Erre most az a látvány fogadott, hogy egyáltalán nem volt kerítés. Csak a meztelen valóság. Barátnőmék úgy döntöttek, nem várnak újabb éveket, hanem megcsinálják ők, és ehhez ugye le kellett bontani a már meglévőt. Vagyis csak egy határozott mozdulattal el kellett lökni...

A hosszú beszélgetés után sajgó rekeszizmokkal kívántam jó éjszakát. Nem is emlékszem, mikor nevettem ennyit, ilyen felszabadultan. Másnap reggel még véletlenül összefutottam egy rég nem látott, szintén nagyon szerethető benszülöttbe. Jó volt örülni egymásnak, és ismét sokat nevetni.

Mindent, sőt még a váratlan dolgokat is sikerült három nap alatt elintézni, miközben csupa szeretet, móka, kacagás vett körül. Őszintén nem gondoltam volna már egy ideje, hogy ilyen jó is lehet ott. De az volt. Kihívást csak az egyre fogyó ép út jelentett.