Arról, hogy fordítva ül a lovon, mindig az a postás kisasszony jut az eszembe, aki egyszer nagyon érezte a hatalmát. Egyszer az életben. Pályázatot adott be a kolléganőm egy 0-24-es postán. A pályázat beadási határideje aznap éjfél volt. Aki tudja, milyen a pályázatírás, az tisztában van az utolsó pillanat intézményének szentségével is. Az ugyanis egy fontos pillanat. Akkor is történik valami. Aki meg nem érti, az gondoljon a népszerű főzős vetélkedőkre, ahol az izzadt fejű sztárséfek üvöltik, hogy tíz-kilenc...na, pont olyan ez is, csak nem egy párizsi főzőtanfolyam, hanem tizen-huszon-százmillió forint a tét.

Szóval a kolléganő pontban éjfélkor az ablaknál állt a pályázati anyaggal. A postás kisasszony ekkor megérezte a hatalmát, és meg is részegült azonnal. Átvehette volna azzal, hogy még éppen időben. Főleg, miután nem is ismerte a hölgyet, miért is vágna alá csak úgy valakinek, aki nem ártott neki. De ő érezte, hogy ez valami különleges képesség, amivel csak ő bír. Határidő...valami pályázat izé...éjfél...csupa izgalom...Hát nem! Majd ő eldönti. Éjfél márpedig elmúlt. Igaz, csak fél perccel, de elmúlt. Kapjad be kisanyám! Én itt éccakás vagyok, te meg ki vagyol sminkelve? Biztosan jártál olyan izé iskolába is, na, mondjadmá', arra az ókájésra, mianevemá', egyetem! Az! Majd én megmutatom a puccos csajnak e. Erről lemaradtá', na húzzál innen, eridj!

Azóta nem lepődök meg semmin, pedig nem is velem történt.

Ott lehet a baj, hogy annyira divat már nagymagyarkodni, hogy sokan a hátrafelé íjazást összetévesztik azzal, hogy fordítva ül valaki arra a bizonyos lóra, és nyilaz, mint egy hülye arra, akit csak ér.

Az alkalmazott, akinek meggyőződése, hogy szívességet tesz azzal, hogy pénzért dolgozik. Ja, és lop. "Helló főnök, rossz lesz a kukorica termés!" "Rossz??? De hát miért?" Há' me' má' megvan, kinek mennyit adok el, amíg te nem nézel ide, azé'".

Fenékkel fordítva szorult a paripára a terménykereskedők úgy 99 százaléka is. Valamiért elfelejtik, hogy a termelők azok nem az alattvalóik, hanem azok, akik hozzák az év végi bónuszt. A béemvé törlesztőt, meg a lakáshitel kamatot még tíz évig, mielőtt azt a hitelt is elkezdheti visszafizetni. Ja, meg a fényes öltönyt.

Nem érti a rendszert a szolgáltatók nagy része sem, ami tényleg rejtély számomra. Tisztelet a kivételnek, akik egyébként a kisebbek közül kerülnek ki. A nagyok valamiért még mindig fordítva vannak bekötve. Aztán meg sírógörcsöt kap az ügyfélszolgálatos kisasszony, ha el merem neki magyarázni, hogy hol is van az ő helye pontosan a táplálékláncban. Félreértések elkerülése végett, nem bántottam senkit, csak megkértem a hölgyet, hogy ha én udvariasan beszélek, ő is erőltesse meg magát, mert zavar a nyegle stílus. Na, erre hallgathattam a nyomorát hosszú perceken át...

A legkedvesebb számomra azonban az a történet, amikor Gáspár, az alkalmazott használhatja az egyik földünket. Gáspár rafinált. Megpróbál becsapni a föld méretével, kisebbnek hazudja, mert így a tőlünk elvitt vetőmag, műtrágya, gyomirtó, üzemanyag is "kevesebb". Gáspár, mert tudja, mitől döglik a légy, még azzal is variál, hogy azon a földön mennyi gázolajat pocskol el az egyes földmunkákra. (Már azon felül, amit leenged a szántóföld közepén a munkagép tartályából.) Aztán, amikor Gáspár felmond (Istennek legyen hála), teljesen természetesnek érzi, hogy az a föld, az továbbra is az övé. A főnöknek, akit egyébként szid, mint a bokrot, kutya kötelessége rendelkezésére bocsátani egy darab földet, hogy ő keressen annyit, hogy minden hétvégén legalább egyszer elmehessen wellnesszelni. A főnökné, akinek meg nem köszön, az meg fogja be, és örüljön, hogy van miből adni.

Nem tudok annyit inni, hogy megértsem ezt az észjárást, pedig nő vagyok, elmúltam 38, úgyhogy jóval kevesebb is megárt.