Nemcsak a bajban ismerszik meg a barát, hanem falura költözéskor, és az irodai munka elhagyásakor is.
Voltak, olyan ismerősök, akik abban a szent pillanatban elfordultak, hogy az öltönyt, nyakkendőt, kis szoknyát, kopogós cipőt játszósra cseréltük.

Az irodán kívül nincs is tisztességes élet. Jöttek a lefittyed szélű mosolyok, hogy milyen bájos is a falusi élet. A pedikűrös, aki vagyonokért festegette a lábkörmömet, meg masszírozta a lábfejemet, minden második mondatát úgy kezdte, hogy te ott a tanyán… Nem tanyában laktunk. Utána inkább nem jártam hozzá, annyira idegesített a lenéző mosolygása, főleg úgy, hogy a lábamnál guggolt. De nagyvárosban guggolt, és már a tudat is elég volt neki. Így voltak olyan ismerősök, akiktől mi fordultunk el.

Volt olyan, aki egészen egyszerűen közölte, falura nem fog látogatóba jönni, mert olyan helyre sem ő, sem a felesége nem hajlandó betenni a lábát. Falun nőtt fel, és már soha többé nem megy tízezer fő alatti településre, de ha lehet, a főváros határát sem lépi át inkább.

Megdöbbentő, de igen sokan gondolják úgy, hogy falun kizárólag buta emberek élnek, így mi is egyik napról a másikra elbutultunk. Az addigi tudásunk, tapasztalatunk semmivé lett, ahogy átléptük a település határát, és úgy is kezdtek el kezelni bennünket. Szerintem, ha még tartanánk a kapcsolatot, lassan, jó hangosan, tagoltan beszélnének hozzánk. Természetesen velük sincs már dolgunk.

Az egyik barátnőnek egyszer ajánlottam egy jó kis szállást. Szuper helyen, tökéletes kiszolgálás, remek hely a pihenésre. A válasz annyi volt, hogy „tudod, nekünk mások az igényeink.” Vagy tízszer olvastam el, hogy jól látom-e. Egy darabig bíztam benne, hogy csak félreértem, és ő nem is arra gondol. De amikor elhívtam már a tóparti házunkba a családjával, hogy vitorlázzunk egyet, konkrétan kifejtette, hogy számára érthetetlen, hogy felel meg nekem ez a színvonal, ahogy élünk. Látta a házat képeken, és nem vágyik oda. Felajánlotta, hogy esetleg egy strandon találkozhatunk és utána beülhetünk egy színvonalas étterembe. Nyáron, negyven fokban, kicsi gyerekekkel.

Én egyébként szeretem, hogy hitelek nélkül élünk és hogy a ház és az autók a miénk, nem a banké.
Persze sokszor gondolom én is azt, hogy mi a fenének ebbe fektettünk, miért nem másba, mondjuk bankbetétbe, de pont ezek az esetek azok, amikor meg tudom, így kellett történnie.
Néha úgy érzem, nem akarom ezt az egészet, belefáradok, de amikor meg végignézem az állományt, ami egyre nagyobb, egyre szebb, igenis jól esik a szememnek. Azok az emberek pedig, akik ilyen módon mutatták ki a foguk fehérjét, nem hiányoznak. Sosem jut eszembe, hogy de jó lenne, vagy hogy milyen jó is volt egyszer velük. Ami miatt ez az egész most előjött, hogy pár napja jól betalált egy fészbúk komment, és gondoltam, kiírom magamból. Sosem voltam falubuzi, de mindig jobban szerettem vidéken élni, mint a fővárosban. Egy nagyon szép városban nőttem fel, de ott sem laknék szívesen, mert néha azt is túl nagynak érzem. A barát barátokat pedig úgysem érdekli, hogy ki és hol lakik. Nem a távolság az, ami meghatározza a kapcsolatainkat, hanem az, amit egymás iránt érzünk. Az meg, hogy a másik éppen mivel keresi a pénzt, azt maximum támogatni szoktuk barátok között.

Szóval néhány nappal ezelőtt, az egyik nagyon menő, szuper karriert befutott „barátnőm”, aki egyre büszkébb a csillogó, vagány, szingli életére odabiggyesztette a majorról készült fotó alá, hogy tegyem csak ki magamról is a gumicsizmás képet (a fotón a telepvezető és az állatorvos látszik). Lehetett ez volna akár egy kedves, vicces írás is, amit butaság másként értelmezni, csak hát ennek is volt előzménye. Nem is olyan régen elérte karrierje csúcsát. Abban a szakmában, amiben ő van, ez a teteje. Sokat dolgozott érte, sok áldozatot hozott, meg is érdemli. Annak ellenére, hogy egyre kevesebb a kommunikáció közöttünk, sőt idén először nem köszöntött fel a születésnapomon, gratuláltam neki. A fogadtatás viszont rendkívül hűvös volt. Pár kérdést tettem fel neki, mert valóban érdekelt, ám ezekre kizárólag igen-nem válaszokat kaptam. Egy egész mondatos válasz volt csak, amiben kijavította az egyik kérdésemet, miután az szakmailag nem volt pontos. Nem tudom, hány éve nem találkoztunk. Igazából egy évben 2-3 alkalommal üzentünk. Születésnap, névnap, egy-egy érdeklődés egymás hogyléte felől.
Ezek után érkezett egy vicces képaláírás szívecskével. Letiltottam. Miután ő egy menő országban él, egy nagyon menő cégnél nagyon fontos alkalmazott, szabadidejében pedig elegáns somelier, aki már csak fentről tekint alá a sok itthon maradottra, nem vagyok benne biztos, hogy egyébként egymásba botlanánk a szódásnál.

Őszintén bízom benne, hogy ezek a kifinomult úrhölgyek mind igen következetesek is. Nem is esznek azokból az undorító állatokból, egyetlen apró alkatrészt sem (itt jegyzem meg, hogy az elegánsnak vélt tengeri állatvilág sem illatmentes, azok is ürítenek és az, hogy valaki fagyasztott kagylón meg garnélán él, nem jelent semmit). Természetesen nem kennek a finom bőrükre semmilyen kozmetikumot, nem sminkelnek, kizárólag természetesen szépek és ragyogók (hiszen itt sem hanyagolható el az állati maradványok aktív jelenléte). Sem magukon, sem az otthonukban, illetve a közvetlen környezetükben (így az elegáns autóban sem) nem tűrnek meg semmilyen mocskos állattól származó bőrárut. Nem is kérdés, hogy az elegáns lábukon sem éktelenkedhet bőr lábbeli. Sőt, jut eszembe. A gumicsizmát gyakorlatilag nekik találták ki.