Akárhányszor szóba került a kozmetikusom agyhártyagyulladása, mindig nagyon feszült lettem.
Olyan mumus volt az nekem, mint gyerekkoromban a vakbélgyulladás, amit persze végül egész jól túléltem. Ezért akárhányszor feljött ez a téma szempillafestés közben, mindig igyekezetem nagyon gyorsan elterelni a szót.

Amikor magamhoz tértem az intenzíven, pontosabban felébredtem egy nagyon ködös világba, azonnal rettegni kezdtem, mert le voltam kötözve, mert úgy éreztem, nincs a fogsorom a helyén és még meg is kopaszodtam. Azt szerencsére senki sem mondta meg, hogy agyhártyagyulladással kezelnek. Miután a közelmúlt emlékei elvesztek, csak a fiam óvodai családlátogatásán izgultam akkor még. Azt sem tudtam, hogy a családomnak a búcsúzó hely mellett adták ki az értékeimet és arra is felkészítették őket, hogy ez akár végleges kirándulás is lehet számomra. Főleg, hogy akkor búcsúztak épp a szülők az alig tizennyolc éves lányuktól, akit viszont nem kímélt ez az aljas betegség. Erről én semmit sem tudtam. A legnagyobb sikerélményem ekkor még az volt, hogy rájöttem, hogy az a gömb a falon egy kamera lehet, ami érzékeli, ha mozgok. Sőt, másnap már azt is tudtam, hogy nem fuvolán gyakorol valaki a folyosón, hanem a mozgásomra valahol, valami zenélni kezd és már jönnek is be hozzám. Lassan feltűnt, hogy pucér vagyok és egy velem egyidős férfi fürdet.
Ha sok mindent nem is érzékeltem, azt, hogy szégyellem magam, azért igen. Felvillant az a kép is sajnos, amikor még a sok gyógyszertől kábultan megörültem, hogy maga Heim Pál gondoskodik rólam személyesen, és meg is köszöntem neki. Furcsán nevetett, amikor mondta, hogy ő nem a Heim Pál. Már otthon voltam, amikor az egyik zárójelentésen megláttam a híres toxikológus nevét, és rájöttem, túl sokat közlekedtem Pécsen azon a vonalon, ahová a gyerekkórház is esik, és túl sokat bámultam a busz ablakából azt a szobrot…
A következő napon azonban megtudhattam, hogy a szégyen nem itt kezdődik.
Az ott kezdődött, hogy bejött a kórterembe két fiatal legény, hogy átszállítsanak egy másik kórház fertőző osztályára, hogy ne ott kockáztassam mások életét, ahol addig feküdtem. Az egyikük rám is dobott egy pár gumikesztyűt, hogy húzzam fel. Meg is rémültem a feladattól, mert addigra már tisztában voltam vele, hogy az egykor oly természetes mozdulatok kicsit sem természetesek, sőt nehezebbek, mint hinnénk. Bár nagyon büszke voltam ugyanis arra, hogy egyáltalán tudom a nevemet, leírni mégis képtelen voltam. Meg úgy egyáltalán arra is, hogy a tollat tisztességesen megtartsam.
Értetlenül néztem a kesztyűket a mellkasomon és kérdeztem, hogy mit kell azzal tennem. Ingerülten rám is mordultak, hogy vegyem fel. Hosszú, kínos küzdelem vette kezdetét, ugyanis egyszerűen képtelenség volt az ujjaimat engedelmességre bírni. Nem tudtam koordinálni a mozgásomat, iszonyúan szégyelltem magam. Már potyogtak a könnyeim, de akkor sem hatódtak meg. Idegesen, türelmetlenül nézték a vergődésemet. Aztán ki is csusszant az egyik száján, hogy drogos. Döbbenten néztem rájuk. Miért lennék én drogos? Erre gúnyosan megkérdezték, hogy jártam-e a közelmúltban Afrikában. Nem. Akkor mégis mi mástól lenne agyhártyagyulladásom? Vagy kurva vagyok, vagy drogozok. Ha nem tetszik a kurva, akkor fogjam be, én drogos. Sírva fakadtam. Így tudtam meg, hogy akár meg is halhatok. Ijedtemben aztán valamiért elkezdtem sorolni, hogy én közgazdász vagyok, egyetemet végeztem, két kicsi gyerek anyukája vagyok, higgyék el, tisztességes, dolgos életet élek, soha nem használtam kábítószert. Még a halálnál is fontosabbnak éreztem ott és akkor, hogy tisztára mossam a nevemet. Ők viszont tovább gúnyolódtak, és mondták, ha tényleg közgazdász vagyok, akkor bizonyítsam is be. Például számoljak kettesével vissza száztól. Az agyam nagy része vérben ázott, mint később kiderült, így nem sok mindent érzékeltem a világból, de nem akartam, hogy azt higgyék, hogy rossz életű, drogfüggő vagyok, aki saját magának okozta mindezt. Ma már tudom, mit mondanék. Akkor viszont elkezdtem száztól kettesével visszafelé számolni. Meztelenül, a nyakamba bevarrt csövekkel. Azt, hogy miért nem volt ott akkor ezen a két rohadékon kívül senki, azt nem tudom.

Aztán, ahogy elhagytuk a kórházat kezdődött is a lökdösés, rángatás, szidalmazás, minden, ami egy utolsó drogos kurvának kijár. Egy meztelen, magatehetetlen, zokogó nőnek. Hiába kérleltem őket, hogy ne bántsanak, higgyenek nekem, csak még inkább vérszemet kaptak. Szerencsére aztán ismét úgy begyógyszereztek az új helyen, hogy egy időre el is felejtettem mindezt. Néha felzokogtam és aki arra járt, annak bizonygatni kezdtem, hogy nem drogozom. Persze az ottani ápolók nem is feltételezték, és még aznap kiderült, nincs is agyhártyagyulladásom. Óriási szerencsém volt egyébként mindkét kórházban, mert kifogástalan ellátásban részesültem és elképesztően gondos kezek között voltam. Számtalanszor köszöntem meg a körülöttem sürgölődőknek a fáradhatatlan törődést.

Ám egy-két év elteltével újra és újra eszembe jutott a két férfi, és rájöttem, képtelen vagyok ezen túltenni magam. Mindkét kórház igazgatójának megírtam, hogy mi történt velem. Végtelenül kedvesek, együttérzők voltak, sőt, azonnal fel is hívtak, hogy személyesen beszéljük meg. Ám kiderült, a mentőszolgálathoz kell a panaszommal fordulnom. Na, ez viszont már nehezemre esett. Annak idején hat mentős küzdött az életemért. Aki motoron érkezett orvos, még a fiamról is próbált gondoskodni. Hát hogy a jóégbe tegyek én panaszt? Nekik? De nem tehettem mást. Megírtam, hogy, rendszeres támogató vagyok és egy életen át hálás azért, amit értem tettek. Megírtam a pontos dátumot és helyszínt, hogy el is tudják juttatni a köszönetemet az érintetteknek. Majd leírtam a betegszállítás történetét. Úgy szégyelltem magam ekkor is. Olyan nehezemre esett beleharapni abba a kézbe, amelyet csak megcsókolni lehet. De én tényleg nem tudtam ezen túltenni magam. Szerencsémre azonban megértő fülekre találtam ott is. Eljuttatták a köszönetemet minden érintettnek, viszont annak is utánajártak, hogy ki volt az a két aljadék. Sajnos, vagy szerencsére, már nem dolgoztak a mentőszolgálatnál. Örültem, mert tudom, másokkal nem tudják már ezt megtenni, de bevallom azért csalódott is voltam. Úgy szerettem volna, ha eljut hozzájuk is, hogy igenis emlékeznek azok a nyomorultak, hogy amikor a leginkább kiszolgáltatottak, mások mit tesznek velük.