Nem megy ki ez a dal a fejemből. Sokáig azt hittem, hogy két szemében, pedig valamiért a dús hajhoz amúgy is csak egy nagyon kék szemet tudok elképzelni, perzselő pillantással. Lehet azért, mert az enyém is olyan.

Olyan érdekes beszélgetésen vagyok túl.

Adott egy férfi, aki ismert, elismert. Szeretik, hiszen megbízhatnak benne. Ügyes, tehetséges, kiváló szakember. És adott a saját komfortzónája, amiből retteg kilépni. Pedig szeretne. De egy faluban az nem úgy van, hogy fogom magam és egyszerűen csak olyat is megteszek, amire csak úgy vágyom. Hiszen a 2500 ember pontosan ismeri az ismert/elismert hősünk napi rutinját. Tudják, mikor kel, mikor indul munkába, meddig dolgozik, onnan pedig mikor megy haza. Minden nap, szigorú forgatókönyv alapján. A falu pedig megtanulta, megszokta és rajta tartja a szemét. A kék, perszelő szemét, ami mindent lát.

Hősünknek van egy teljesen hétköznapi vágya. Igazából olyasmi, ami mások életére nem is lenne hatással. Csak az övére. Mégsem meri megtenni, mert hát a konvenciók. A megszokás, a kényelem. És főleg a tudat, hogy azt kell tenni, amit elvárnak. 

Kicsit bizarr ez, hiszen ki is várja el? Jolika néni a Télapó utca 12-ből? Mit is? Miért is? Csak azért, mert egy szűk közösség, én a négy fal között sem lehetek az, aki igazán szeretnék? Ha nagyvárosban lakom ahol nem ismernek annyian, ahol csak egy vagyok a sok szakember közül, akkor megtehetem, de ha én vagyok A szakember, akkor nem? Még otthon sem?

Megértem, mert az én blogom is a nem elfogadható kategóriába tartozik. Hiszen az a fránya betolakodó "mindenkit kibeszél". Pedig csak megihlet a saját kis életem, ahol lehetek drámakirálynő, ha éppen ahhoz van kedvem. Persze nekem könnyebb, hiszen nem voltam benszülött, nem is voltak elvárások velem szemben. De annak, akit ismernek/elismernek, annak nem szabad letérni az elvárások illatos rózsákkal szegélyezett, saras kis ösvényéről. Igaz, ebbe a sárba jól bele is lehet ragadni, de mindegy, hiszen ha az ember elmúlt negyven, akkor már úgyis mindegy. Nincs ugribugri, kelünk időben, pontosan érkezünk, munka után meg egyenesen haza megyünk. Nincs kitérő, nincs új, nincs izgalom. Amúgy is, a felesleges izgalom csak árt az ember szívének. Adrenalin meg legyen annyi elég, hogy Joli néni a Télapó utca 12-ben mindent rendben talál-e körülöttünk.