Estére sikerült szereznem egy olyan gyertyát, ami illik hozzád. Olyan szép, törékeny, finomat. Az értelmetlenül féltve őrzött hosszú, üveg gyertyatartóba tettem. De legalább az is szép, tiszta volt. Olyan, mint te.

Reggel könnyekkel küszködve jöttem haza, mert már nem is tudom miért. Aztán pillanatokkal később megtudtam, hogy már soha többé nem fogom tudni viszonozni a sushi vacsorádat. Pedig beszereztünk mindent. Még igazi pálcikákat is vettünk. Éppen pénteken néztem a wasabi pasztákat, hogy az egyik vajon még az-e, amit te hoztál. Szerintem az. Az utolsó információm rólad az, hogy szerettél bennünket.

Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor találkoztunk és most nem tudom, hogyan lesz nélküled a világ. Akartam gyújtani egy gyertyát. Meg is találtam ezeket a szép, üveg tartókat. De a hozzá vásárolt elegáns, finom gyertyákat már sehol nem találtam. Feltúrtam a padlást, de semmi. Pedig valahol ott vannak számolatlanul. De akkor minek? Elővettem a mécseseket, de az meg nem illik hozzád. Te olyan szép vagy, olyan finom, olyan kedves, hogy illene hozzád az a kis olvadós vacak. Végül be kellett érnem egy adventi, arany színű dundi gyertyával. Mivel dolgoznom kellett, felhoztam magam mellé, mint amikor az anyuka beviszi a gyereket a dolgozóba. Úgy tettem, hogy lássam, de azért ne gyújtsam fel az irodát. Szemmel tartottam, hogy elég szépen ég-e. De én akkor sem ilyet akartam neked.

Nem is láttalak gyengén. Egy éve meg úgy mentél el tőlünk, hogy talán influenzás lehetsz. Nem is adtál puszit, nehogy elkapjuk. Csak átölelhettelek. Olyan jó, hogy az legalább nem maradt el. Még náthásan is olyan szép voltál. Finom, puha, meleg és ruganyos. Mindig az jutott veled kapcsolatban eszembe, hogy milyen feszes, rugalmas vagy. Az első pillanatban megszerettelek. Elbűvölt a jóságod, az, hogyan felmelegszik körülötted a légkör, ahogy árad belőled a szeretet, a nyugalom, a harmónia. Valahogy mindenki jobb lett tőled. És az a sushi! Hogy az mennyire jól esett. És akkor még egy tisztességes gyertya sincs itthon.

Tudod, mindig azt mondom, hogy a blogot magamnak írom. De amióta elküldtem neked a linket, mindig szerettem volna tudni, hogy néha, amikor fáradt vagy és eleged van, esetleg olvasod-e. Mindig azt képzeltem, hogy igen. Ha láttam, hogy valaki éjjel sokat olvasgatta az írásaim, azt reméltem te voltál, hogy egy kicsit felvidíthassalak. Bíztam benne, hogy a bénázásaink, az abszurd történeteim kicsit mosolyt csalnak az arcodra, és elfeledtetik veled azt, hogy nehéz a létezésed. Nem mertelek felhívni. Még őt is olyan piszok nehéz volt. Mindig attól féltem, hogy valami rossz hírt mond majd. Úgy szerettem volna donor lenni. Egyetlen napig bízhattam benne, hogy tudok tenni érted valamit.

Reggel összevesztem a gyerekekkel, mert a mosott ruhákat begyűrték a fiókjaikba. Nagyon mérges voltam mindkettőre. Azt mondtam nekik, hogy innentől maguknak mosnak, és este megmutatom nekik, hogyan kell elindítani a mosógépet. Te sosem mondtál volna a kislányodnak ilyet. Bár mondanál.

Ha még itt vagy egy kicsit, hallgass meg engem is, kérlek. Bár most már mosolyt nem fogok tudni neked adni, bocsáss meg érte.