Olvasom a sok évértékelést. Mindenki iszonyú hálás, és úgy tűnik, rajtam kívül mindenkinek csodálatosan fantasztikus éve volt, ami a sok Józsika, Julcsika, Pistike, Imike, Nusika nélkül nem jöhetett volna létre. Irigykedem, hogy mindenkinek milyen szuper, csak nekem volt baromi nehéz és utálatos évem. Szerintem, ha az a néhány különleges és csodálatos dolog nem történt volna, amiért azt gondolom, megszületni is érdemes volt, hát már világgá is mentem volna. Másrészt viszont büszkén kihúzom magam, hogy én ezt egyedül is képes voltam összehozni, nem kellett különösebben senki áldozatos segítsége, hogy szarul érezzem magam. Ezért aztán pláne nem írtam évértékelőt, meg köszönömöt senkinek. Főleg, hogy ami boldoggá tett, az meg ott belül zajlott. Mélyen belül hatottak meg dolgok, vagy remegtették meg a térdemet. Igazából minden kizárólag az elmémben zajlott.

Talán akkor mégis illene köszönetet mondanom az agyamnak, hogy olyan faszáintosan működik, és hogy olyan színes, izgalmas világot teremt számomra. Baromira élvezem a mozit, csak néha adhatnának olyan filmeket is, ahol nem kell szétcsesszen az ideg. Nem bírom a stresszt én már. Kihúztam az önéletrajzomból is a jó stressztűrőképességet . Mert kurvára nem bírom, ez az igazság, bárki megkérdezheti, elmondom én őszintén.

Még igazán sosem voltak újévi fogadalmaim se. Lehet, hogy jól le is maradtam ezáltal valamiről. Miután 31-én este 10-kor már aludtam, és csak 00:30-kor ébredtem fel, hogy szomjas vagyok, így ki is ment a fejemből, hogy illene.

Az új kezdetét nekem most valami egészen más hozta el. Még sosem ment el olyan ember, akinek a távozása ennyire a fájdalmasan érintett volna, pedig alig néhány éve ismertem. Számomra az ő története feldolgozhatatlan. Ő általa kezdenek a dolgok egészen más színben látszani. Majdnem olyan fordulat, mint amilyen a saját halálközeli élményem volt. Akkor gyökeresen megváltozott a világ, minden új értelmet nyert és a dolgok jelentősége is egészen más lett. Szinte mindenhez teljesen másként állok azóta, főleg az élményekhez. Már semmit nem vagyok hajlandó elszalasztani, mert ki tudja, lesz-e még egyszer alkalom. Ha valami jó, akkor annak teljesen át is akarom magam adni, mert az úgy az igazi. Nincs legközelebb, nincs olyan, hogy nekem nem jár, és nem érdekel, hogy illik-e vagy sem. Ráadásul mások rólam alkotott képe, az ő elméjükben van, nem az enyémben, az én életemet nem befolyásolja, így már megfelelni sem akarok senkinek, ami viszont óriási szabadság. Addig akarok boldogan élni, amíg lehetőségem van rá, ha elszalasztom, nekem lesz rossz. Azért pedig, hogy valamiről, ami örömet szerez, boldoggá tesz, ilyen-olyan okból lemondok, senki nem fog nekem kisötöst adni, csak simán bánni fogom. Olyan ez, mint amikor a traffipax láttán még hosszan jóval a sebességhatár alatt mennek az autók, mintha járna érte a pirospont. Senkit sem érdekel.

Azt hiszem annyi, hogy tényleg nincs különlegesen különleges alkalom, hiszen minden egyes pillanatunk különleges és megismételhetetlen. Ennek a megértését, megélését viszont meg kell köszönnöm a cavernomának és neki, hogy újra nyomatékosította. Az én legnagyobb örömöm az írás, és már nem zavar, ha valaki azt gondolja, csak pótcselekvés. Nekem öröm, megnyugvás és a legjobb élmények egyike, amikor megindító visszajelzést kapok.

A drogom viszont a kimondás lett. Világ életemben azt sulykolta belém minden és mindenki, hogy ne mondjunk ki mindent. Ne mutassuk ki az érzéseinket, a tetszésünket, mert majd jól megjárjuk. Na, és akkor mi van? Az is elmúlik. Kimondani, kimutatni pedig olyan jó. Annyira felemelő érzés egy belső indíttatástól vezérelve odafordulni valakihez és kimondani: olyan jó, hogy ismerlek; olyan szép vagy; úgy örülök, hogy látlak; úgy megszerettelek; csodaszép szemeid vannak; köszönöm, hogy megtanítottál kikenni a tepsit, mert ahogy Anyukám tanította, attól egészen 13 éves koromig majd megőrültem. Szeretem elmondani a gyerekeimnek, hogy mennyire szeretem őket és milyen boldoggá tesznek. Fontosnak tartom nap, mint nap sulykolni beléjük, hogy értük élek, és bármikor, bármiben számíthatnak rám. Nem hiszek abban, hogy úgyis érzi. Ki is kell mondani, mert annak a másiknak is jól esik. Őt is átjárja valami olyankor.

Vasárnap levittem a gyerekeket pingpongozni a strandra. Ilyenkor a legjobb. Nincs tömeg, a víz gyönyörű tiszta, nem kavarják fel a strandolók az őrjöngésükkel az iszapot.

Ráadásul, ott a strandon állva született meg az idei évem mottója: