Muszáj minden hónapban elmennem. Egyrészt visz a munka, másrészt a kényszer, hogy gyűjtsem az élményeket.

Nem titkolom, hogy készülő könyvemhez nincs is jobb hely, hogy inspirálódjak. Van néhány ember, akit látnom, éreznem kell. Be kell lélegeznem őket ahhoz, hogy aztán itt le tudjam írni, hogyan érzek irántuk, mit váltanak ki belőlem. Vannak helyszínek, amit minden egyes alkalommal látnom kell, mert nélkülük nem kerek a világ. És végül vannak dolgok, amiket mindig muszáj megtennem, mert azokat csak ott esik jól tenni, megélni. Természetesen nem csak azért találkozom mindenkivel, hogy aztán írjak róluk, hanem mert szeretem őket. Viszont némelyiküket annyira szeretem, hogy muszáj írnom róluk. Azt hiszem, ők már mind tudják, hogy nem megbotránkozni kell ezen, hanem csak simán, a csomag részeként elfogadni.

Amikor elhangzott a mondat: "Menj le a Körös-partra, szívjál egy kis friss levegőt, aztán írd le a gondolataidat!" nem is lepődtem meg. Mert oda mindig lemegyek. Van, hogy korán reggel felébredni, van, hogy a nap végén fáradtan megpihenni, de volt már, hogy tehetetlen dühömben bőgni. (Akkor persze egy csomóan voltak, szóval nagyon ciki volt az egész.)

Most éppen kicsit mérges voltam az előző bejegyzésben leírtak miatt. Pontosan azután döntöttem úgy, hogy le is megyek. Az mondjuk intő jel lehetett volna, hogy épp egy traktor kanyarodott ki az útra onnan, ahová én befordultam. Legalábbis amiatt elgondolkodhattam volna, hogy az a jármű alaposan összevághatta azt az utat, ahol off-roadozni készültem.

Nem gondoltam bele. Szokás szerint csak simán dráma királynő (hisztis picsa) voltam. Különben is, terepjáró, szóval...Megindultam lefelé az igen meredek lejtőn. Gyorsan le is szánkóztam a jó kis sáron, az összevágott úton. (Összevágott- traktor által jól felszántott.) Amint a lejtő aljára értem, már egyértelmű volt, hogy igen nagy butaságot csináltam, ugyanis az autó irányíthatatlanná vált. Hiába mentem négy kerékkel, a kocsim arra pont tett. Próbáltam felmenni a fűre a dűlőútról, de esélyem sem volt. Sőt. Éreztem, hogy kezd megállni az autó.

Olyan igazi pánik lett rajtam úrrá. Az oké, hogy van traktorunk, több is, de mire azok átérnének három falun, addigra be is esteledik. Fogalmam sincs, hogy végül hogyan jutottam fel a fűre. Beugrott a tanács, hogy ha szép, nyugodt, egyenletes tempóban haladok, akkor úgy könnyebben kijutok onnan. Bele is tapostam a gázba és nagy lendülettel kezdtem el száguldani visszafelé. Az is egy baromság volt, főleg, miután akkora lendülettel értem fel a lejtő tetejére, hogy nem is biztos, hogy meg tudta volna állni, ha jön valami balról. (Ez a lejáró egy nagy kanyarban van.) Mindegy, sikeresen túléltem, bár végül nem tudtam a parton romantikus, sárban bokáig süllyedős sétát venni, a kocsinak pedig még a visszapillantója is merő sár lett.

Másnap kicsit szégyenkezve meséltem el a Főnöknek. Tájékoztatott, hogy a másik személy, aki ugyanerről számolt be neki, azt traktorral kellett kihúzni. De ahogy egy nagyon kedves, gyerekkori barátnőm mondta vala: én bizony szarban születtem.