Sosem csináltam még töltött káposztát, egyetlen egyszerű okból kifolyólag: hol az egyik, hol a másik nagymama készít. Mindkettő teljesen másként szokta, de mindegyik megoldás tökéletes. Ráadásul abba a bizonyos jégkrémes dobozba is kerül rendszeresen, úgyhogy a fagyasztóban is akad időnként. Ilyen feltételek mellett butaság lenne nekifognom. Természetesen a szándék bennem is megvan, és mindig el is határozom, hogy mindkét verziót kitanulom. Kreatív még mindig nem vagyok, kézügyességem nincs, így legjobban tapasztalat útján tanulok. Ha egyszer megmutatják, onnantól bármi megy.

Amikor leköltöztünk Narniába, megbeszéltem Anyósommal, hogy majd átugrok, megcsinálunk egy 100 gombócos próba kört, és de jó lesz. Négy év nem volt elég erre a bizonyos átugrásra, pedig az általam úgy imádott szántóföldeken keresztülvágós útvonalon 13 perc alatt ott voltam 5 faluval arrébb.

Sokszor mentünk, szinte minden héten átszaladt valaki, de ez a töltikpápi projekt valahogy mindig csúszott. Amúgy halkan megjegyzem, hogy minden egyes ilyen témájú telefonbeszélgetés végén elhangzott, hogy: jól van Orsikám, gyere csak, gyorsan elkészül az, tudod. (Itt jött mindig a teljes recept).

Anyukámmal ugyanez a helyzet, ő is már annyiszor elmondta, hogy pikk-pakk, ezt, meg azt, meg amazt, aztán össze, meg bele és már kész is! Fejben iszonyú jó vagyok mindkét töltött káposzta verzióból.

Aztán egyszer csak újra messzire kerültünk a töltött káposztás fazéktól. Majd nyáron tényleg kitanulom, mert egyre jobban nyomaszt. Csak úgy, mint ahogy nyomasztott annak idején az, hogy miként fogunk olyan helyen élni, ahol nincs elérhető közelségben sushi. Az valahogy az életünk része lett. Annak mindig különleges szerepe volt. Különleges élmények értek általa és különleges barátságok szövődtek egy-egy ilyen vacsora alkalmával.

És akkor kedden kaptam egy ilyen üzenetet:

Erre csak annyit tudtam írni: HONNAN SZEREZTED?????

Nos, készítette. Csak így, lazán. Összedobta, mint a két nagymama a töltikápit. Végül is rizs-rizs. Hús-hús. És mindkettőnek van héja.

Péntek délelőtt megtanultam, hogyan készül. Egyetlen percet sem várhatott a szuper képesség megszerzése.

A varázslatos ebéd elköltésben közben eldöntöttem, én is veszek sushi kit-et, amit a madaras teszkó kisöccsénél lehet kapni. Szezonálisan. Basszus. Mi van, ha már elfogyott, mint a szájmaszk, meg a kézfertőtlenítő?

A parkoló persze zsúfolásig tömve volt. Péntek délután, jó idő, vírus pánik, minden létező akadály elém gördült. A boltban egymást taposták a rizsért. Is. Visszafojtott levegővel kerestem a dobozt, tudtam, ha ezek rájönnek, hogy abban is van rizs, megölik egymást érte, én pedig még a polcig sem jutok el .

Kettő darab volt mindössze. Úgy kaptam le az egyiket, mintha az életem múlna rajta. Már csak avokádó, kecskesajt és lazacfié kellett. Az idő hiánya miatt utóbbiból csak sima vákuumcsomagolt. Izgalmamban azt sem találtam meg. Sebaj, van lazactörzs, még megnézem, hogyan kell marinálni, akkor max nem ma, hanem holnap eszünk. De Istennek legyen hála, megtaláltam a tasakos halszeleteket is. Minden a szalagra került. Igaz, elég furán festet az én túlélő pakkom a sok liszt, konzerv, tészta és rizs között. Kinek, mi kell a túléléshez.

Évek óta mondogatom, hogy én sushit biztosan nem, mert ahhoz szuper ügyesnek kell lenni. Pénteken este meg is őrültem volna, ha valaki vissza merészel tartani attól, hogy elkészítsem.

Közel sem vagyok olyan ügyes és vagány, mint Detti, de három éhes, sushi imádó felnőtt már a szándékot is értékeli.