Egy kicsit mintha mindenki ráunt volna a karantén témára. Vagy csak iszonyú gyorsan ellőtték a legütősebb poénokat. Igaz, már a második, elvileg otthon töltött hét után mindenki tisztelettel jelentette, hogy megbolondult, legszívesebben állami gondozásba adná a gyerekét, és különben is, kéri a "tanári fizetését". A szuper anyák eldicsekedtek a szuper gyerekeik összes szuper tettével. Egy hónap alatt aztán mindenki kitakarított mindent, újrahasznosította a háztartás összes, eddig felhalmozott hulladékát, és még annak is lett tökéletesen ápolt veteményese, akinek eddig csak beton volt az udvarán.

Nyilván a karantén valós áldozatairól nem hallani. Pedig azt lenne igazán érdekes/fontos tudni, hogy velük mi történik, nem pedig azt, hogy Jolánka néni kisonokája még azelőtt matyó mintát pingált a tojásra, mielőtt a tyúk egyáltalán kiengedte volna magából azt.

Alábbhagyott (VÉGRE) az iszonyatos gyűlölködés a nem állandó lakosokkal szemben. Tegnap már csak lényeknek nevezték a fővárosiakat a helyi fb csoportokban, nem pedig tetveknek, meg véglényeknek.

Nem jelenti már senki ötpercenként, hogy kin volt maszk a boltban, és hányan mentek akkor vásárolni, amikor nem lett volna szabad. Napok óta nem kaptunk óránkénti helyzetjelentést arról, hogy melyik utcán/téren/parkban hány fő tartózkodik átlagosan, és egymástól milyen távolságra helyezkednek el.

A maszkos mizéria is szépen, szabályosan bejárta a kis ívét, ahogy kell.

1. Létszükséglet

2. Nem is kell

3. Csak egy bizonyos fajta jó

4. Milyen szemét, a Juli, aki varr és elad, mert mások nyomorán akar élősködni

5. Jó, igazából én is varrok, és csak szétver az ideg, hogy Julinak hamarabb jutott eszébe

6. K.vára mindegy, mit teszel az arcod elé, csak tegyed

7. Ha még egyszer valaki kiejti a száján azt, hogy maszk....

Ó, és én olyan nagyon kíváncsi lennék azokra a véres szájú, mindenkit anyázós, elsőként bezárkózós, öklöt rázós, világ végét várós fanatikusokra. Konkrétan arra, hogy így, a jó idő beköszöntével, vajon hányan sunnyognak ki esténként az utcaajtón kívülre...Hányan csábulnak el közülük egy kis rokonozásra, nagymamázásra, esetleg egy kiadós gyerek lepasszolásra. Ne adj' Isten egy magányos sétára egyedül, házastárs, gyerek, kutya, macska nélkül...

Időnként megkérdezi a fiam, hogy milyen szuper erőt választanék. Mindig a láthatatlanságot mondom. Úgy, de úgy beülnék ezekhez a családokhoz egy napra.

Ma inkább hosszan tartó ölelést küldök azoknak, akiket a jelen helyzet tökéletesen szükségtelen mellékhatásai/intézkedései sújtottak teljes kilátástalansággal. A szívem megszakad értük, úgyhogy kurvára nincs kedvem már tapsolni.