Zsófi remegő gyomorral és egy hatalmas gombóccal a torkában lépett ki az épület ajtaján. Azt ugyan hallotta, hogy az egyik iskolatársa folyamatosan beszél hozzá, de képtelen volt figyelni rá. Feltehetőleg az adózás órán hallottakkal kapcsolatban magyarázott valamit, mert a befizetni szó valamiért megütötte a fülét. Befizetni meg adót szokás. Egy darabig üveges tekintettel meredt a nagy darab nőre, majd egyetlen szóval zárta le a beszélgetést.
– Aha – és elindult a kocsija felé. Nem is nézett vissza, nem akarta tudni, hogy helyes volt-e a válasz vagy esetleg rendkívül udvariatlan volt.
A csomagtartóba tette a táskáját, amiben a jegyzeteit tartotta, majd beült a kormány mögé, mintha ő is indulni készülne.
Lassú légzésgyakorlatba kezdett, hogy megnyugtassa magát. Négy ütemen keresztül belégzés, majd benntartani, végül öt ütemen keresztül kifújni. Háromszor megcsinálta, és úgy érezte, kicsit jobb.
„Jól van Zsófi, akkor most vegyük át.” Kezdte a megbeszélést magával. „Bemész, mosolyogsz, és megoldod, hogy végre ő is felfigyeljen rád. Ha most sem ő szolgál ki, akkor megszólítod, és megkérdezed őt is, hogy a kocsikulcsot lehet-e másoltatni. Ha a másik fickó megsértődik, az az ő baja, majd meggyógyul.” Újrakezdte a légzőgyakorlatot. Ez alkalommal ötször végezte el, kezébe vette a cipős szatyrot, majd kiszállt végre a kocsiból.

Lassan sétált a pláza felé, kihúzott háttal, behúzott hassal. Az, hogy Andi beszárította a haját sokat segített, és a zöld szín jól állt neki. Karjait kicsit távolabb tartotta a testétől, hogy ha esetleg beleizzadt a vékony anyagba, annak legyen ideje megszáradni, amíg odaér.

A gyors kulcsmásoló, cipőjavító üzlet a bevásárló központ földszintjének a közepén helyezkedett el. Szerencsére, soha nem kellett sokat várni, sőt, általában senki nem állt a pultnál, amikor ő odament. Most sem volt ez másként, viszont legnagyobb meglepetésére, csak egyetlen férfi állt a pult mögött. Méghozzá Az a férfi.
Zsófi hatalmasat nyelt, erre nem számított. Újratervezésre azonban, már nem volt idő.
– Miben segíthetek? – kérdezte a mogorva férfi egykedvűen.
Zsófi kivörösödött arccal vette elő a helyzethez képest legszebb mosolyát, és mélyen a férfi szemébe nézett.
– Hoztam egy kis beteget – mondta, és idétlen vihogásba kezdett.
A férfi arca meg sem rezdült. Zsófi zavara mellé most már a szégyen is betársult. A nő tudta, hogy innentől kezdve csak tőmondatokban szabad beszélnie, mert értelmes dolgok már nem fognak kijönni a száján. Megsemmisülten, lehajtott fejjel vette elő a cipős dobozt.
– A sarkát szeretném megcsináltatni – szinte suttogva beszélt. Felnézni még mindig nem mert.
– Bőr? – kérdezte szigorúan a férfi.
Zsófi elhűlt. Fogalma sem volt róla. Csak remélte, hogy valami jó minőségű lábbeli bújik meg a dobozban. Már bánta, hogy meg se nézte.
– Igen, természetesen bőr – majd óvatosan felemelte a fejét, hogy újra a férfira mosolyoghasson. A férfi azonban a dobozt nézte meredten, és várta, mi kerül elő belőle. A fekete, kopott orrú, széttaposott cipőről messziről látszott, hogy nem bőr.
Zsófi ezen a ponton elengedte a történetet. Megállapította, hogy bolondot csinált magából, és teljesen feleslegesen remegett a gyomra reggel fél hat óta. Elérte a mélypontot, és ennél rosszabb már úgysem lehet.
– Ó, azt hittem, a másik cipőmet hoztam el – próbált esetlenül javítani a helyzeten. – Van egy alkalmi, bőr cipőm, amely szintén javításra szorul, de sebaj, majd beugrom vele, ha valamikor eszembe jut.
Görcsösen próbált könnyednek, lazának látszani. A férfit azonban, láthatóan egyáltalán nem érdekelte a nő vergődése. Kifejezéstelen arccal kezébe vette a lábbelit, és forgatni kezdte.
– Többe fog kerülni a sarok, mint a cipő – jegyezte meg kelletlenül.
Zsófi normális körülmények között, egy ilyen kelletlen szolgáltató kezéből kivette volna a „beteget”, és távozott volna. Már épp azon volt, hogy most is megtegye, amikor a férfi váratlanul hangnemet váltott.
– Kitalálok valamit, hogy megmentsem, ne aggódjon – kedvesen elmosolyodott.
Zsófi legszívesebben ujjongott volna örömében. Hálásan mosolygott vissza.
– Nagyon kedves, köszönöm.

Teljes eufóriában, szinte repült az autóig. Azt, hogy honnan szerez egy alkalmi, bőr cipőt, aminek kitörheti a sarkát, még nem tudta, de egyelőre nem is akart ezen rágódni. Az a gyönyörű férfi végre rámosolygott, és ez most egy hétig elég lesz neki a boldogságához.

Indította volna az autót, amikor észrevette, hogy férje már többször kereste telefonon. Zsófi jókedvűen hívta vissza.
– Végeztünk a vizsgálatokkal, még elmegyünk Leviért az iskolába, utána indulok haza. Öt körül otthon leszek – számolt be részletesen a férfi.
Zsófit a hideg rázta a többes számtól. Utálta hallgatni, hogy mit csinál együtt a volt feleségével, és a két közös gyerekükkel, mint egy boldog család.
– Ahogy neked kényelmes – válaszolta hidegen. – Majd jössz, amikor jössz.
Dani ráhagyta. Megszokta, hogy a feleségét zavarja, ha az exével találkozik.

Zsófi már majdnem hazaért, amikor hirtelen leverte a víz. A torka kiszáradt, a karja elzsibbad, pánik lett rajta úrrá. Lehúzódott az útról, és bekapcsolta a vészvillogót.
A kérdések csak úgy záporoztak a fejében. Mi van, ha az a cipő esetleg büdös volt? Ha nem bőr, akkor simán előfordulhat, hogy bebüdösödött! Vajon a cipészek beleszagolnak a cipőkbe? Zsófit a rosszullét kerülgette. Hogy lehetett ekkora hülye! Miért kellett más cuccát elkérni?
Azt ugyan tudta, Andi tiszta, pedáns nő, és még sosem érezte, hogy ilyen problémája lenne. De egy silány minőségű cipőnél előfordul, hogy undorító szaga lesz, ha egy kicsit is beleizzad az ember lába. Zsófi soha nem is hordott bőrön kívül mást, de Andi szerette, ha sok cipője van. Többször vett a piacon olyanokat, amiket csak egy-két alkalommal vett fel. 20-25 pár lábbeli biztosan lapult a gardróbjában.
A kezébe temette az arcát. Vége, ennyi. Nem élvezheti felhőtlenül azt a mosolyt, amiért annyit dolgozott. Helyette jöhetnek a rémálmok a büdös cipőről és a meseszép szemű férfiről, aki ha legközelebb meglátja, elbújik majd előle a pult alá.