Szép lassan végül mindenkiből kijött az állat. Kinek rövidebb, kinek hosszabb időre volt szüksége ahhoz, hogy kiderüljön, milyen ordenáré tud lenni. Leginkább a hangulat tetőzött május 4-én.

Vannak ezek a helyi kötődésű internetes csoportok. Én, ugye, öt falu csoportjába láthatok bele: A Falu, földjeim faluja, szülőfalum, ez a falu és az iskola faluja. Az első három teljesen kiegyensúlyozott, de az utóbbi kettő, az valami elképesztő.

Onnan indult, hogy kitört a járvány, és az egyszerűbb népek végre úgy érezték, eljött az idejük. Oké.

Ahogy teltek, múltak a hetek, a bezártság felemésztette az értelmiséget is, és időnként ők is az internetre engedték ki a fáradt gőzt. Ciki, de oké.

A vírust mindenki elunta, de a frusztráltság nem oldódott. Visszafoglalták a netet az egyszerűbb felhasználók, és csak simán elkezdtek kötekedni, de most már káromkodva, és még a kiskutyás/kiscicás képekre is habzó szájjal ráugrottak. Jött a gyűlölködés, a hibások keresése, azok nyilvános kivégzésnek követelése. Nem oké.

Most viszont égnek álló hajjal, őrjöngve, az otthoni léttől totál kikészülve, vérben forgó szemekkel előugrottak a politikai megmondóemberek. Azok, akik egy évvel ezelőtt, csak nagyon ritkán szólaltak meg, akkor is figyelve minden egyes leírt szóra, most kontroll és gátlás nélkül üvöltik mindenki arcába zavaros gondolataikat. Minden nap, fejenként 3-4 posztban. Ezek közül némelyik olyan hosszú, hogy olvasása közben egy komplett ebéd elkészülne. Minden egyes kommentre válaszolnak, főként egymáséra, hogy érezzék: egységben az erő. Tudományok doktora, kulturális főméltóság, képviselő, mind együtt őrjöngenek, anyáznak, dühöngenek. Elvették a játékukat, és még a homokozóból is kizavarták őket. Ordítva, bőgve nézik, ahogy a szerencsések elmélyülten formázzák a sárpogácsát, a homokfagyit, miközben kényelmesen üldögélnek a puha homokon. Nekik pedig haza kell menni, és otthon még kutya sincs, akibe jól belerúghatnának. Maradt tehát az összes szembejövő, akinek az arcába kell üvölteni, hogy dögöljön meg mindenki, aki játszhat. Kurvára nem oké, és soha nem is lesz az. A magunk által sárba tiport méltóság nem nő vissza, az internet pedig nem felejt.

Néhányan közülük stratégiát váltottak, és arról kezdtek posztolni, hogy megöleltek egy fát, miután felszedték a szemetet útban a fához. Rossz hírem van: késő. A hab a szátok szélén még mindig látható, és messziről világít a vérben forgó szemetek. Az emberek még nagyon sokáig át fognak menni az utca túloldalra, amikor meglátnak benneteket. Talán a gyerekeinknél próbálkozzatok majd újra.