Időnként ott találom magam, ahol sokszor nem is értem, hogy marad fenn a lét.

Az egy dolog, hogy gyakorlatilag nem tudom megértetni magam, és nemcsak a szóhasználat miatt, hanem eleve az ingerszegény környezet miatt. Mert ahhoz képest, még a gyerekem is több élettapasztalattal rendelkezik.

Szomorú, ijesztő, aggasztó dolog ez. Mindig felmerül bennem, hogyan létezik egyik napról a másikra? Hogyan megy el a boltba? Megérti, amit az orvos mond neki? Megérti, amit utána a gyógyszerész mond neki? Csak, mert hallottam már, ahogy egyik-másik orvos beszél velük. Nem biztos, hogy mind lenézi, és megveti a sokszor még írni sem tudót, de aki igen, annál valószínűleg nem derül ki a beteg számára, mi a baja, és mit kell tennie.

Hogyan újítja meg a személyi igazolványát? Hogyan tölti ki az ilyen-olyan papírokat? Mert azért abba pár alkalommal mindenki belefut élete során.

Tegnap letettem a telefont, és sóhajtva kértem a gyerekeimet, hogy tanuljanak. Az iskola ugyan nem ad szuperképességeket, de azért, ha valaki eljut a diplomáig, talán tájékozottabb lesz. Arra mindenképp elég, hogy legalább megértse, amit egy másik bolygóról érkező mond.

Persze, az embert időnként megmosolyogtatják az egyszerűség mellékhatásai, de, miután csillapodik az okozott jókedv, és belegondol, mi is történt, a jóérzésű ember elszomorodik. Még akkor is, ha utána felhasználja elrettentő példaként gyermekei, és saját maga számára is.