Juci kifújta az orrát, majd óvatosan, nehogy elkenődjön a smink, megtörölte a szemét. Újra meg újra rátört a sírás, és hiába próbálta, nem tudta megállítani a könnyeit. Iván, a főnöke, felajánlotta, hogy menjen haza, de Juci nem akart otthon lenni egyedül, jobban esett neki a munka a forgalmas pékségben. Remélte, hogy a vásárlók majd elterelik a gondolatait a babáról. Hol könnyebben, hol nehezebben viselte a várakozást, de Robika szülinapi bulija óta egyre nőtt a kétségbeesése. Attól félt, Bali egy napon odébbáll, és keres magának egy olyan nőt, akivel rövid időn belül összejön a közös gyerek.
Megkérte kolléganőjét, hogy figyelmeztesse, ha meglátja Verát, mert vele viszont nem akart találkozni. Amióta barátnője elkezdte szervezni a nyári unokatestvér találkozót, le se lehetett törölni a mosolyt az arcáról. Csillogó szemmel jött-ment, mindenhol felbukkant, nagyokat nevetett, és egy pillanatra se maradt csendben. Annak ellenére, hogy Juci is hasonló természetű nő volt, most képtelen volt elviselni Verát. Gondolatai kizárólag akörül jártak, hogy minél előbb teherbe essen végre, és Balin is szorosabbra foghassa a gyeplőt.
Az, hogy Kató rendszeresen panaszkodott, milyen elege van a nagy családból, még jobban felzaklatta, hiszen, akinek négy gyereke van, csak maradjon csendben, és örüljön. Igazságtalannak tartotta, hogy neki, aki egész életében arra várt, hogy anya lehessen, nincs, Katónak, aki meg folyton panaszkodik rájuk, négy is van.
Egy valami azonban mindig felvidította, amióta beköszöntött a jó idő.  Az, hogy Jani, a fagyis, fél kettőkor rendre megállt a pékség előtt a triciklijével. Ez, persze, nemcsak az ő napját koronázta meg általában, hanem a környéken lakó, illetve dolgozó nők kilencvenkilenc százalékáét. Jani ugyanis veszettül jóképű férfi volt.
A férfi azelőtt, hogy fagyit árulva járta a várost, egész mással kereste a betevőjét: lopott autókat csempészett külföldre. Éles eszének köszönhetően kiterjedt hálózatot épített ki, és komoly, láthatatlan vagyont halmozott fel. Nem is rajta múlt, hogy tíz év után lefülelték a szervezetet. Jani öt évet ült, de a bent töltött idő egyáltalán nem viselte meg. Dús, sötét haja nem őszült, noha a férfi már közelebb járt az ötvenhez, mint a negyvenhez. Mindössze, a rövidre nyírt szakállában megbújó fehér szálak árulkodtak arról, hogy lassan neki is a B oldal következik.
Miután kijött a börtönből, visszafogott életet élt, és diszkréten megélt abból, amit a nyomozók hadának nem sikerült fellelnie. A férfi azért döntött a fagyis tricikli mellett, mert úgy vélte, rivaldafényben lehet legjobban rejtőzködni. A környék gyerekeinek viszont nagyon jó dolga volt Jani szerencsés adottságainak köszönhetően. Az anyukák lelkesen vették a fagyit a kis csimotáknak, akár naponta kétszer is. Volt, aki meg se várta, hogy Jani elkerekezzen az utcájába, hanem kocsival kereste meg a vonzó férfit a városban, hogy a gyereknek hűs édességet, magának pedig egy könnyű flörtöt szerezzen.
Persze, Vera is mindig sietett, hogy elcsípje Janit még azelőtt, az ebéd utáni desszertre vágyók megrohamozzák az árust. A férfi hősiesen viselte a nő hangos nevetését, malac vicceit. Egyszerűségének köszönhetően, Jucinak is hasonló volt az eszköztára, ő is általában kínos, szexuális utalásokat tett a fagyi elfogyasztásának technikájával kapcsolatban. A legnagyobb bók, az egyébként visszafogott Janitól, az volt, ha igéző, kék szemével rákacsintott valakire. Ezt az apró mozdulatot Juci és Vera esetében arra használta, hogy zavarba hozza őket, és abbahagyják végre a locsogást.
Vera most is pontban fél kettőkor parkolt le a pékségnél. Be se ment barátnőjéhez, hanem egyenesen a fagyis triciklit vette célba.
– Jaj, de jól áll magának ez a világoskék póló! – Vera nem vesztegette az idejét. – Hogy kiemeli a szeme színét!
A férfi elengedte a füle mellett a bókot, és tölcsérrel a kezében kérdőn nézett a nőre. Verának legnagyobb bánatára nem volt lehetősége folytatni az udvarlást, mert egy négy-öt éves forma ikerpár rohanta le fagyis Janit, és a kislányok egymást túlkiabálva faggatták, hogy milyen ízekből választhatnak. Juci is kisétált az üzletből végül, mert az ő bánatára mindig az édesség volt a legjobb gyógyír. Hiába tervezte, hogy elbújik Vera elől, a négy gombócos desszertnek nem tudott ellenállni. Az ikrek láttán azonban újra elfutotta a szemét a könny. Bár a fagyis őt se kedvelte túlzottan, megsajnálta a pityergő nőt.
– Este, lefekvés előtt kortyolgasson el egy csésze citromfű teát, meglátja, jobban lesz.
– Látom, pályát tévesztett – mosolyodott el Juci –, gyógyszerésznek kellett volna mennie, nem fagyisnak.
– Á, az nem nekem való, nem bírnám én azt a sok nyűgös-bajos beteget.
Vera meg se várta, hogy Juci válaszoljon, már húzta is arrébb. Sokkal fontosabb dolgot akart megbeszélni barátnőjével, mint annak aktuális lelkiállapotát. Unta már Juci problémáit, és mivel neki is éveket kellett várnia arra, hogy Jónás megfoganjon, egyáltalán nem sajnálta barátnőjét.
– Egy teljes hétre foglaltunk szállást. Hét napra! Ilyen még nem is volt!
– Hét nap? Mennyibe fog az kerülni?
– Juci, nehogy már ezen aggódj! Tudod, hogy Robika mindig kifizeti. A felét szokta maximum elkérni, de aztán sose jön tartani a markát. Te adtál már neki pénzt valaha?
Juci elgondolkodott.
– Hát, ha belegondolok, lehet, hogy én is inkább csak akartam. Valahogy mindig elmaradt…
– Na, látod. Én oda szoktam neki vinni, de mivel tudja, hogy állunk, sose fogadja el. Mondjuk mindig csak belemarkolok a pénztárcámba, és csak úgy csinálok, mintha annyi pénz lenne nálam, amennyit adni kellene. – Vera felkacagott. – Bajba lennék, ha egyszer elfogadná, és nézné, hogy csak kettő kétezres közé bedugott ötszázasokat adtam a kezébe.
Mindketten jóízűt nevettek. Végre Jucinak is jobb kedve lett, és már nem látta olyan sötéten a világot. Egy hét hosszú idő. Kellemesen kikapcsolódhatnak Balival, végre újra közelebb kerülhetnek egymáshoz. Sok volt már a nyomasztó gondolatokból, és a férfi számára megterhelő hangulatingadozásból.