Szerelmi vallomás következik.

Nemcsak a centit vágtam, hanem még a perceket is számoltam, hogy mikor költözünk végre. Türelmetlen voltam, és folyton azon aggódtam, mi jön majd közbe. Január 21-én, a költözés előtt két nappal pedig mégis az volt bennem: biztos jó lesz így? És mi lesz mindazzal, ami időközben fontossá vált?
Mi lesz azzal a meglepően sok emberrel, aki valahogy úgy belopta magát a szívembe, hogy azonnal hiányozni kezdett? Az összes megtanult rendszámmal? Hány év lesz, mire az új környezetben is megtanulom minden ismerősöm rendszámát, a hozzá kapcsolódó színnel és típussal? Mi lesz azokkal a barátságokkal, amik pár év alatt nagyon fontossá váltak?
És azokkal, akikkel olyan jókat vitatkoztam?
Azzal a tudattal mentem el, hogy nem fogok visszajönni. Most pedig levegőt se kapnék anélkül a pár nap nélkül, amit itt töltök minden hónapban.
Először egy napra jöttem. Azután már három se volt elég, ha mindenkit látni akartam úgy, hogy közben a munkámat is elvégzem.
De, nem csak azok hiányoznak a mindennapjaimból, akikkel le lehet ülni egy bizalmas beszélgetésre, hanem azok is, akik úgy váltak az életem részévé, hogy észre se vettem. Jöttek, kioktattak, gorombáskodtak, majd megszerettették magukat. Megtanították, hogy a mosoly, az tizenegy óra után jár, de egy frappáns beszólásért már lehet nyolcra is menni. Nem mindenki bírja jól a korán kelést. A szívből jövő nevetésért pedig amúgy is illik megdolgozni, sőt, azt ki kell érdemelni.

Amilyen sebességgel menekültem, úgy szaladtam vissza. Szerencsém volt, mert tárt karokkal vártak. Pont úgy, ahogy elengedtek. Persze, van, aki csodálkozik, hogy miért, hiszen van, aki keményen helytáll, ráadásul két tulajdonos is tüsténkedik rajtam kívül. Sőt, már azt is megkaptam, hogy bizonyos dolgokat miért itt szerzek be, amikor sokkal közelebb is megtehetném. Azért, mert én azokból csak azt szeretem, ami itt van. Van, amit akkor is itt akarok beszerezni, ha várni kell rá, vagy bonyolultabb hozzájutni. De én tőle/onnan akarom megkapni, nem mástól.
Nincs két hete, hogy betöltöttem a harminckilencet. Tetszik, nem tetszik, haladok én is a B oldal felé. Én már nem akarok megalkudni, és igenis van, amihez ragaszkodom. Ráadásul ott van az aduászom is: a halálközeli élmény. Miután levetítették a mozit, amelyben bármi bárkivel megtörténhet, köszönöm a pillanatnak élek. Ami nem esik jól, azt passzolom, de ami/aki jól esik, azt maximálisan szeretném kiélvezni. Persze, annak, aki nem tudja, milyen ez az életérzés, annak ez furcsa, hiszen a magyar ember azt tanulta: szenvedni kell, szenvedni jó, szenvedni illik. Bocs, de én abban a pár hónapban kiszenvedtem magam egy életre. Nekem van igazolásom, hogy többet már nem kell, ha nem akarok.

Kis sunyi dolog ez a falusi lét. Az ember azt hiszi, ki lehet nőni, meg lehet unni, de valójában nem. Akármit is tesz, beleszeret, még akkor is, ha csak egyéjszakás kalandra tervezte. Mindössze arról van szó, hogy időnként távolabbról kell egy kicsit szemlélni.