Telefonbeszélgetés 1.

– Szakítottunk.
– Ó, ne már! – Andit lesújtotta a hír. – Mi történt?
– Azt hiszem kiprovokálta. Szerintem ő már régóta szerette volna, ha eltűnök a képből. Az utóbbi időben alig találkoztunk.
– Tudom drágám, sajnálom. Kedveltem Tibit.
– Én is – sóhajtotta Bius.
– Azért valahol sejtettük, hogy nem lesz ennek a kapcsolatnak jövője. Szerintem te is tudtad. Próbáld meg elengedni, és gondolj arra a sok jóra, amit kaptál tőle.
– Igyekszem. Tudom, hogy sokat köszönhetek neki.
– Még annál is többet – kontrázott rá Andi. – Kibújtál a csigaházadból, teljesen más színben kezdted látni a világot. Végre újra a régi voltál, kivirultál, ráadásul egy sor változást is hozott neked. Legfőképpen magadban. Tudom, hogy mindig azt mondtam, ne az ő kedvéért akarj változni, de így utólag áldom, amiért érte hajlandó voltál a változásra. Ha ő nincs, nem vágsz bele abba, amire mindig is vágytál – elhallgatott. Nem akarta tovább magasztalni a férfit, aki összetörte barátnője szívét. – Ne haragudj, elragadtattam magam.
– Semmi baj – hallatszott, hogy Bius mosolyog. – Tudom, hogy így van, és azt is, nem volt jövőnk. De olyan jó volt rajongani érte. Izgulni minden találkozás előtt. Hogy szépnek lát-e, megkíván-e. Szerettem azt az érzést, és most nagyon hiányzik. – Elnevette magát. – Hála neki, van egy szép, új ruhatáram is.
– Na, ugye! Mondom én, hogy még annál is többet köszönhetsz neki. Kimozdított onnan, ahol voltál, kaptál közel két izgalmas évet, és egy életre szóló élményt. Ráadásul végre azt csinálod, ami boldoggá tesz.
– Azért hiányozni fog.
– Tudom. Majd néha ránézek, hogy jól van-e. Szerintem te is hiányozni fogsz neki.

Telefonbeszélgetés 2.

– Anettom, szakítottam Tibivel.
– Oh, na végre! Tudod, hogy nem kedveltem, olyan flegma volt velem mindig.
– Tudom. Nem csak veled. Azt hiszem, pont ezért éreztem magam különlegesnek. Velem olyan édes volt. Úgy szerettem a mosolyát.
– Ne izgulj, úgyis találsz olyat, aki nemcsak, jóképű, de bunkó is.
– Jaj, ne legyél már ilyen! Sose volt bunkó, most ne kezdd el bántani.
– Jó-jó – adta meg magát Anett. – De akkor se bánom, hogy vége. Az tény, hogy nagyon jóképű fickó, de jobban szeretem, ha valaki közvetlen és kedves.
– Ő is az volt, csak nem mindenkivel.
Anett egy darabig hallgatott. Nehezére esett feltenni a kérdést, de muszáj volt.
– És ő?
Bius nagy levegőt vett. Tudta, hogy amit mondani fog, az fájdalmas lesz. De ki kellett mondania hangosan.
– Nézd, havonta egyszer megyek a kereskedésbe alomért. Időnként előfordul, hogy nem ő van ott, hanem a kolléganője. Ilyenkor két-három hónapig se találkozunk. Összességében azt hiszem, kell öt-hat hónap, hogy észrevegye, már nem járok oda.
Anett nem szólt, csak hosszan a kagylóba sóhajtott.
– Vagy? – kérdezte kétségbeesetten Bius.
– Cicám – kezdte Anett –, tavaly nyáron a főnökasszonyom szervezett egy kis összejövetelt a törzsvásárlóinknak. Nagyjából százan jöttek el, és én mindössze kettővel kapcsolatban éreztem úgy, hogy már láttam valahol.
Biust a sírás kerülgette. Anett megbánta, hogy ennyire nyers volt.
– Szerintem te benne vagy Tibi kettőjében. Bár én a helyedben egy év múlva benéznék hozzá.
– De miért? – csodálkozott Bius. Nem értette, miért kellene feltépni a sebeket.
– Akkor biztosan beugrik neki, hogy látott már korábban is. Sőt, az is eszébe jut, hogy évekig oda jártál. Így tuti leesik neki, hogy már nem jársz oda. Hm? Mit szólsz?