Teri elhúzott szájjal állt a tükör előtt.
– Nem jó ez a szín nekem. Túl világos.
Beletúrt a hajába. Nagyot sóhajtott, hogy a férje végre észrevegye, de ő nem reagált semmit.
– Hallod, amit mondok? Vagy szerinted nem lenne jobb egy sötétebb árnyalat? Mondj már valamit – türelmetlenkedett.
– Nekem így is tetszik.
– Persze, mert nem érdekel. Annyira szeretnék már végre valami dögös frizurát. Én vagyok az egyetlen az irodában, aki nem mer bevállalni valami merészet. Muszáj holnap felhívnom a fodrászt. Ez így nem mehet tovább.
Egy közeli tűzoltó hangos szirénája szakította félbe.

– Holnapra el kellene döntened, hogy melyik kocsi legyen. Nem fogják a kedvedért a végtelenségig tartogatni.
Erika csípőre tett kézzel állt a tévé előtt.
– Nem tudom eldönteni, értsd már meg – morgott Tamás. – Holnap eljön velem Gábor, és megnézi az adataikat. Én nem tudok különbséget tenni közöttük.
– Akkor válassz aszerint, hogy melyik tetszik jobban!
– Ez nem így megy. Fontos, hogy melyik tud többet.
– De ha téged nem is érdekel! Ráadásul szinte egyformák.
– Szinte. De nem teljesen. Majd Gábor megmondja, ne nyüstölj már.
Erika már épp belekezdett volna a mondanivalójába újra, amikor fülsüketítő zajjal elrobogott egy tűzoltóautó a házuk előtt.

– Mi ez a sziréna – kérdezte Jolán, miközben jólesőn elnyúlt a kanapén.
– Tűzoltó lehet – válaszolt közönyösen Előd. Fel se nézett.
– Nézzétek! Az utcában ég valami – kiáltotta Petike. – Gyerünk gyorsan, nézzük meg!

Másnap a gyöngyfűző klub az esti tűz híreitől volt hangos. A nők izgatottan osztották meg egymással a részleteket. Mind aggódtak kolléganőjükért, és egytől egyig hangoztatták, minden segítséget meg kell adni a szerencsétlenül járt családnak.

Evelin hirtelen felpattant, és a gyöngyös szekrényhez szaladt.
– Lányok! Ezt nézzétek! A sütis doboz!
Csillogó szemmel tette le az asztalra a kicsi, kerek, fém dobozt. Evelin ebbe gyűjtötte be a lányoktól a pénzt a kellékekre. Miután sokkal egyszerűbb volt, ha egyikőjük veszi meg az eszközöket, mindannyian beadtak egy kis pénzt a közösbe, amiből aztán Evelin ügyesen gazdálkodott.
– Száztíz ezer forint van még benne – mutatta boldogan a nő. Negyedik éve gyűjtögette a húsz tag a „gyöngypénzt”.
– Mi lenne, ha ezt odaadnánk Anettnak? Nem sok, de talán ez is segítség lehet.
Jolán akkorát ugrott, hogy kikapja Evelin kezéből a dobozt, majdnem elesett.
– Szó se lehet róla – kiáltotta. A döbbent arcok láttán erőt vett magán, és legyűrte heves érzelmeit. Közömbös hangon folytatta.
– Ha odaadnánk, az vagyonszerzésnek minősülne, ami bejelentési kötelezettséggel jár az adóhivatal felé.
Tizenheten sóhajtottak fel egyszerre.
– Te is tudod, hogy ez butaság. Ez csak pénz egy süteményes edényben – nézett Jolán szemébe Evelin.
Jolán elvörösödött.
– Tényleg el kell magyaráznom – sziszegte kérdőn Jolán, és állta Evelin tekintetét.
– Nem kell. – Evelin visszatette a pénzt a szekrénybe. Elővett egy üres margarinos dobozt, és az asztalra tette.
– Kiteszem az előtérbe, és aki akar, tegyen bele, amennyit jónak lát.

– Nekem se ad senki száztíz ezer forintot – zúgolódott Jolán a férjének, amikor hazaért.
– Igazad van. Adjon nekik Evelin, ha annyira akar. Engem se sajnált senki, amikor tíz éve összetörtem a kocsimat. Na, nehogy már én jótékonykodjak.
– Anyu, Anett néni gyerekeinek akkor most nincsenek játékaik se? Ruhájuk se? Ágyuk se? Hol fognak majd aludni?
– Hallgass már – mordult a gyerekre Jolán. Felhangosította a tévét, hogy ne hallja Petike hangját, és a saját gondolatait is elhessegesse. Szerencsére épp kezdődött a kedvenc táncos műsora a sok vicces sztár szereplővel. Magára húzta a kedvenc plédjét, és csillogó szemekkel meredt a képernyőre.