Időnként határozottan állítjuk, hogy már semmin se lepődünk meg. Szerintem komolyan is gondoljuk, hiszen a mai, információdús világban, már annyi mindent hallunk és látunk, hogy tényleg azt hisszük. Négy különböző, egymástól távoli városban laktam már, majd két faluban, ráadásul az egyetem alatt kollégista voltam (hatos szorzó kapásból), így meggyőződésem nekem is, hogy már nem érhet meglepetés.

Végül ma délután mégis ért. Az hagyján. De, hogy egymás után kettő is? Egyazon társaságban...

A Love actually alapfilmben van ugye a szívszorító jelenet, amikor a jóképű legényke kartonpapírra írt szavakkal vall szerelmet a legjobb barátja újdonsült feleségének, majd hatásosan elsétál Didó White flag című fülbemászó dalára. Mivel ez egy vérbeli, amerikai, bőgős, szerelmes csoda (én tényleg szerettem, ifjú leány koromban évente egyszer megnéztem), természetesen, a szépséges ara utána szalad, és gyorsan lecsekkolja a fiú manduláit tapogatásos módszerrel. De, az egy film, és a fiú olyan szép, hogy nem lehet rá haragudni. Különben is, miután hagyta magát lesmárolni, hősiesen, önként távozik a stáblistáról.

Csakhogy, a legjobb sztorikat mindig az élet írja. Én ezért se találok ki soha semmit, mert teljesen fölösleges. Naponta tíz izgalmas történet bontakozik ki körülöttem, elég őket kiszínezni, és kész. Az egyik legjobb barátnőmet egy közös rajongásnak köszönhetem. Gimisek voltunk, és a barátnőm, meg a nagy ő egy osztályba jártak. Sőt, általános iskolában mindhárman, de nem bonyolítom a történetet. Szóval, egy alkalommal kicsúszott a számon, amikor a leányzóval beszélgettünk, hogy az a göndör haj, meg azok a szemek, és az a mosoly... Erre, mit ad Isten, ő is pont így volt vele. Végtelen hosszan beszélgettünk ezek után róla a kórház utcájának a sarkán, nagy egyetértésben. Feltehetőleg, azért nem alakult ki feszültség közöttünk emiatt, mert az esélytelenek nyugalmával rajongtunk érte. Egyikünk se jött össze vele, mi pedig egy életre szóló barátságot kötöttünk.

Viszont nem minden barátság ilyen. Van, akiket nem összehoz egy férfi (vagy esetünkben egy nagyfiú), hanem szétválaszt. És most nem azokról a drámai dolgokról beszélek, amikor a legjobb barátnővel lép le a férj, meg a testvérrel, vagy esetleg az anyukával. Az túl snassz. Vegyünk egy sima, hétköznapi jó viszonyt, ami csak úgy jól esik, hogy van. Egy jófej kolléganő, egy aranyos anyuka a suliból. Akivel jókat beszélgetünk, nevetünk, esetleg megiszunk egy kávét, miután bedobtuk a gyerekeket az isibe. Aztán feltűnik, hogy a kollegina/ Lilike anyukája az utóbbi időben majd' kicsattan. Már korán reggel sminkben, dögös ruhában libeg, a lábán inkább kurvás lábbelivel, mint nem (ezt a bizonyos lábbelit hívják ribi robogónak, mint ma megtudtam). Örülünk neki, mert mi is jófejek vagyunk, szeretjük, ha mindenki boldog. A sósavval dúsított hideg zuhany, pedig akkor jön, amikor a legkevésbé számítunk rá. Az első, jól eső, forró korty coffee latte után közvetlenül. Esetleg az első cigiszünetben. "Ja, egyébként a volt pasiddal járok össze kufircolni. Remélem, nem gond, hiszen ti már olyan régóta nem csináljátok..."

Erre vajon mit lehet mondani? Hogy nem zavar? Dehogynem! Kurvára zavar! Naná! Kit érdekel, hogy már szakítottunk? Akkor is! Hogy tudnám jól kezelni azt, hogy mostantól egy jó ismerősöm csinálja azt, amit évekig én? Sehogy!

Csókolom! Ezeket tessen már diszkréten kezelni! Nem kell, őszintéskedni, meg jóságos barátnősködni. Ha az exemmel izélsz, akkor már hivatalosan is vége a barátságnak, úgyhogy NEM kell beszámolni arról, amit nem akarok hallani.

Persze, némelyikük kényszert érez arra, hogy színt játsszon, és mint barátnő, továbbra is a bőrünk alá másszon. És az ilyeneken sajnos már az ingyenes parkolás sem segíthet.