Ma láttam egy hirdetést igazán pasis ajándékokról. Azonnal elfutott az a régi, szörnyű, szégyennel kevert kínos életérzés: mi a szart adjak neki?

Már gyerekkoromban is borzalmas volt. Így aztán, amikor már amúgy is ráuntam a kedves lovagra, igyekeztem még karácsony előtt előállni azzal, hogy szerintem ez egy igazán jó barátság. Elmúltam tizenhat, amikor Dani felvilágosított, hogy ez a szöveg iszonyat gáz, ennél a "soha nem is szerettelek" is jobban esik. Bár pont ő volt az, akinek végre igazán szuper ajándékot találtam ki. Sőt, annyira boldog voltam ettől, hogy már októberben megvettem a négy kapcsos irattartó mappát, mert tudtam, azok tetszenek neki. Naná, hogy karácsony előtt szakítottunk. De, már akkor is bennem volt, hogy ha már egyszer azt neki szántam, oda is adom. Nem kicsit lepődött meg, de példásan reagált: rezzenéstelen arccal közölte, hogy ő is pont így járt az én ajándékommal, máris adja. Kész szerencse, hogy nővére volt, így egy szép, fa gyöngyökből készült karkötőt kaptam, amit sokáig hordtam is. Egyáltalán nem zavart a háttere, sőt.

Na, de előtte nem voltam ilyen szerencsés. Először életemben, egy akkoriban nagyon menő fiúnak kellett szülinapi ajándékot adnom. Tizenkét éves voltam. Rettenetes volt, ahogy szélsebesen rohant az idő az én szeptemberi szülinapom után. Ő ugyanis október harmincadikán született (lassan harminc éve, de még mindig pontosan emlékszem a dátumra, pedig még emlékezetkiesésem is volt). Ráadásul lány voltam, és az anyukája könnyen választott nekem ajándékot. Természetesen én is az anyukámtól vártam a kreativitást, ami akkorra még nem nőtt ki szegénynek. Szó szerint álmatlan éjszakák következtek, gyomorgörccsel fetrengős szombat délutánokkal fűszerezve. Végül Anyu nagy boldogan jött egyik nap haza. Villogós biciklilámpa. Ez alapvetően nem is lett volna rossz ötlet, hiszen praktikus, mindig kell, és milyen jókat lehet kapni. Monstanság. Na, de akkoriban? Ráadásul nem biciklis boltban találta, hanem egy olyan klasszikus, szir-szar boltban, ahol a fényképeket hívattuk elő. Egy szép, bumfordi, citromsárga, a bolt ormótlan logójával feliratozott hátsó villogó lett Vili ajija, egy tábla Milka csokival. Úgy mentem odaadni neki, mintha a kivégzésemre bandukolnék. Istennek legyen hála, neki pont akkorra lett elege abból, hogy soha nem szólalok meg a jelenlétében (de ugye attól még ez is ér?), és csak annyit mondott: nem érek rá, pakolnom kell. Próbáltam szomorú lenni, de szerintem még az államvizsga utáni érzést is überelte. Nem kell odaadnom azt az ocsmányságot! Ki nem szarja le, hogy lepattintás az én kiváltságom! Örömömben még hazafelé megettem a csokit, nehogy meggondolja magát.

A többi fiú/férfi ajándéka szerencsére nem égett így be, csak ez a kettő, de emlékszem, az első éven túli kapcsolatomban egyszer felmerült bennem egy póló a fényképemmel. Még jó, hogy megosztottam egy másik fiúval, aki majdnem rosszul lett az ötlettől. Remélem, végül szegény valami hasznosat kapott, nem pedig bögrét, olcsó parfümöt, zoknit, idétlen szöveges párnát, esetleg bekeretezett közös fényképet.

Nem vagyok romantikus alkat, írni is képtelen lennék a műfajban. Nálam az ajándék ötletet nem az érzelmek, hanem a praktikum szüli. Amennyiben fizikai dologról van szó, csakis olyan lehet, amije nincs az illetőnek, de szüksége van rá/régóta szeretne vagy olyan dologra ő nem áldoz. Ha ezeket nem tudom, mert olyannak készülök adni, akit kevésbé ismerek, akkor ehető, elhasználható dolgokat kap. A férjemmel hasonlóan gondolkodunk erről. Közösen kitalálunk magunknak valamit: kikapcsolódás, élmény, közös játék (pingpong asztal például). Szerencsére egyetértünk abban, hogy nincs értelme túlzásba vinni. Karácsonykor nem is ajándékozunk már. Igyekszünk csak a gyerekeket megajándékozni. Egymásnak pedig akkor adunk, amikor valamiért úgy érezzük, hogy szeretnénk.

Leginkább ez a karácsonyi őrület zavar. Nálunk ez az ünnep a nyugalomról, a csendről, és a családról szól. Nem pedig az ajándékvásárlási őrületről, stresszről, értelmetlen pénzszórásról.

Dédmamám ajándékait szerettem. Karácsonyra telepakolta a nagy, sötétbarna szekrénye alját ajándékokkal. Alapvetően női és férfi csomagokat rejtett a mélye. Szinte mindben ugyanaz volt: nemhez illő zsebkendők, nőknek hímzett terítők, törölgető ruhák, de mégis pontosan tudta, melyiket kinek szánja. Mindenkire gondolt még kilencven évesen is.

A mai überkényszeres világban sajnos teljesen másról szól. Fontos, hogy a gyerek majd, ha osztályfőnöki órán elmondja, miket kapott (ez is milyen beteg dolog?!), ne süljön fel. Sokat, és drágát kell villantani, különben azt hiszik, csórók vagyunk.

Amitől viszont rendre viszketek minden évben, az az illatszer termékkatalógusok karácsonyi ajándék ötletei. Ma láttam a "legjobb apa" feliratú, gravírozott medált. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy apu majd fel is teszi a nyakába vagy a csuklójára? Volt öv, karkötő, orrszőr vágó. Utóbbi persze hasznos, de ajándékba elég morbid. Szeretlek, meg minden, csak azzal a gusztustalan pamaccsal kezdjél valamit, de kurva gyorsan. Ja, még ott van a köntös és a mamusz is, de az már csak az összeköltözés után. Mégis jobb az, ha ezekben döglik az a drága ember a tévé előtt chipssel és meggymárkával, mint a kitérdelt melegítőjében. Meg olyan cuki is az a szőrös fülű mackó, ahogy ott zabál.

Az illatszer katalógusoknál a vicces ajándékok is jobbak, bár azoknak már végképp semmi értelme. Kifizetünk egy kalap pénzt, kacagunk egy jót, amikor megkapjuk, de másnapra már azt is elfelejtjük, hogy létezik. Általában "véletlenül" összefogódik az irtózatos mennyiségű csomagolópapírral, és a kukában landol. Nyilván nem a szelektívben.

Amivel végképp ki lehet üldözni a világból, azok a dísztárgyak. A porfogó, értelmetlen figurák. Még a plüssöknél is rosszabbak, mert utóbbit legalább be lehet vágni a mosógépbe, mielőtt egy óvodának ajándékozza az ember.