Decemberben általában igyekszem messziről elkerülni a boltokat, főleg a nagyobbakat. A fiamék osztályának karácsonyi ajándékozása azonban beleköpött egy kicsit a levesembe. Sebaj, kemény vagyok, lezavarom ezt is pár perc alatt. Tudtam pontosan, mit szeretnék a kisfiúnak, azt is tudtam, honnan. A tárgyakat, a díszdobozt könnyedén beszereztem, már csak valami különleges édességet szerettem volna. Gondoltam, ha kedden reggel kilenc körül támadom be a teszkót a csokiért és a maradék pár apróságért, ami a karácsonyi listáról lemaradt, nem tévedhetek nagyot. Alapvetően nem is. Azt viszont tévesen mértem fel, hogy a 2020.12.16. 09:00 órai idegállapotok megegyeznek a korábbi évek december 23. 19:40 óraival. Ez még azelőtt kiderült, hogy beléptem volna az ajtón.

Már éppen fordultam volna rá a bejáratra, amikor balról, a szemem sarkából láttam, hogy érkezik a tipikus, tufa fejű, habtestű, idegbeteg állat, akit anyu tombolva zavart el grízt venni, és aki már mire odaért, őrjöngeni tudott volna, hogy mi a jóég az a gríz, hol a tökben kell azt majd keresni. Az a szőke tyúk meg jobban teszi, ha eltakarodik az ajtó elől, mert inkább átmegy rajta, de ő lesz az első, aki azon a rohadt ajtón bemegy. Én meg csak azért se hagytam szó nélkül, hadd legyen még más is, amin dühönghet shoppingolás közben. Úgysem siettem.

Valika, az egyik megtépázott idegrendszerű áruházi dolgozó, más módot választott a kora reggel óta felgyülemlett feszkó levezetésére. Nem is akármilyet.

A mandarint. Na, igen, én is azért akartam mindenképpen három faluval arrébb venni a csokit, mert olyan finom mandarint vettem ott előtte való nap, hogy visszahajtott a szigorú diétám egyetlen élvezetes eleme. Nyilván csodálatos élmény pár hónap alatt egy teljes ruhaméretet fogyni, de akkor is. Kell, hogy legyen valami finom is néha, még akkor is, ha sokkal fontosabb a cél, és az önuralmam pedig szinte végtelen.

Szóval Valika. Néhányan szorgalmasan pakoltuk a mandarinokat a hálóinkba (pontosabban csak én, a többiek nejlonba nyilván). Az egyik hölgynek még segítsége is volt, aki rakosgatta neki a ládákat, hogy mindből ki tudják válogatni a legszebbeket. Valika mögénk settenkedett, csípőre tette a kezét, és elvisította magát, olyan igazi sutyerák módon:

"Nézzed már Bíborka ezeket! Mit művelnek ezek itt a mandarinnál, te! Nézzed má'! Nem hiszem el, mit művelnek ezek!"

Nem kell túlgondolni, senki se művelt semmit. Mindenki kényelmesen, nyugodtan pakolászott. Tolakodni, zizegni nem volt okunk. Nekem különösen jó dolgom volt, mert abból a ládából senki se válogatott, amely mellett én álltam. Egyébként összesen négyen álltunk a mandarinoknál, ami úgy látszik Valikának már pont néggyel volt több volt, mint amit fel tudott dolgozni.

Mondanám, hogy januárig ki se dugom az orrom itthonról, de a ruhabolt, ahonnan a ruháimat veszem, az átlag 1 hét kiszállítás helyett most 1-2 nap alatt a kért üzletbe viszi a megrendelést. Én pedig megajándékoztam magam két szuperszexi nadrággal, ha már ilyen ügyes voltam.

Sőt, még party maszkom is van az ünnepekre, amit a négy fal között, csendben szeretnék eltölteni. Stílusosan ráhúztam az adventi koszorúra amíg fotóztam.