Nagyon szeretjük mondani magunkról, hogy jó emberismerők vagyunk. Én is az vagyok, de én nem mondogatom. Főleg azért nem, mert akik közel állnak hozzám, azok tudják. Sokan azonban ezt az emberismeretet, (hívjuk mostantól züminek, mert az jóval rövidebb) összetévesztik a gondolatolvasással. 

Vegyük például Julit, aki egy rosszindulatú, pletykás, szexuálisan frusztrált, buta picsa, vagy, ahogy mondani szokás: Juli ilyen, őt így kell elfogadni. Fogom magam, leülök ezzel a nővel munkaidőben kávézni. Nem azért, mert nem vagyok jó zümiző, hanem mert ha a mindenki által hőn imádott Szabrina rányomult a pasimra, akkor nincs más dolgom, mint krokodilkönnyekkel leülni Julival. Mivel jó a zümim, úgy kezdem a bizalmas beszélgetést, hogy nyomatékosan megkérem, ne mondja el senkinek. Nem fogja, hanem megírja körlevélben. Szabrinát egy hétig mindenki utálni fogja, így lesz időm úgy tenni, mintha én dobnám a pasit. Szabadidőmben, természetesen soha, egyetlen percet se töltök Julival, mert amúgy rosszul vagyok tőle. 

 A liftkezelők főnöke, Ödönke, egy nagyon kellemes hangú, szép arcú, igen férfias jelenség. Akárhányszor meglátom, könnybe lábad a szemem. Ödönke otthon nagyon rövid pórázon van, ráadásul anyunak hetente nyolcszor fáj a feje. Ezt már csak az tetézi, hogy soha nem akart erre a környékre költözni, mert egész életében egy kényelmes barlang után vágyakozott. Szóval nem kicsit frusztrált, vagy ahogy a kollégái mondják: ő ilyen, így kell elfogadni. 

Nem is használom a liftet, de hetente kétszer feljárok Ödönkéhez panaszt tenni, hogy megráz, és kérem, kezelje ő maga, mert nála nincs jobb. A zümim ugyanis megsúgta, Ödönke szereti, ha dicsérik, és élvezi, ha párás tekintettel nézek rá. Miután szakítottam azzal a galáddal, aki azóta is Szabrinával jár, nekem is jól esik legeltetni rajta a szemem. Hétfőn és pénteken, sminkben, mélyen dekoltált felsőben megyek hozzá. Mivel van az a zümi, Ödönkével kizárólag a liftekről csacsogok, kacarászok, alkalmazkodva a kis világához. Mindezt addig, amíg össze nem szedem magam lelkileg, fel  nem mondok, hogy ne kelljen többé azt a két nyomorultat nézegetnem. Addig viszont Ödönke életmentő. Ödönke persze nem érti, hogy miért nyomulok rá, amikor minden nap "szeretem a kis feleségem" pólóban jár dolgozni. 

Bendegúz, a nagyfőnök összeomlott, mikor betöltötte a hatvanat. Egyetlen öröme óriási vagyona. Minden nap másik autóval jár munkába. Beszélgetni csak a pénzéről lehet, meg arról, milyen sokra is vitte. Mindenki utálja, mert irigyek rá. Csütörtökönként ebéd után viszek be neki egy kávét úgy, ahogy ő szereti. (Senki nem hajlandó neki kávét főzni, mert megalázónak tartják.) Ilyenkor mindig egy kicsivel alacsonyabb székre ülök, hogy még inkább érezhesse, ő alátekint a népére. Engem nem zavar, mert már megállapodtam az új helyen, tudom, már nem sokáig leszek ebben a bolondokházában. Megdicsérem az autóját, újra megkérem, meséljen arról, hogyan szerezte meg az első milliárdját. Juli, Szabrina, Ödön, és a volt pasim talpnyalónak tart, Bendegúz meg kéthavonta emeli a fizumat. Az új helyen meg már kit érdekel, hogy a régin kikkel kellett együtt tölteni a napomat.

Tudtam vajon, hogy mi járt nap, mit nap a volt kollégák fejben? Ismertem őket úgy igazán? Beláttam a lelkük mélyére? Természetesen nem. Azt azonban tudtam, milyen emberek, és annak megfelelően kezeltem őket.