Ez nem vicc, tényleg nem jutott eszembe cím, úgy összegubancolódtak a mondatok a fejemben. Ráadásul a füzetem az asztalon maradt, így napközben nem is tudtam rendesen jegyzetelni. A telefonba sokkal kényelmetlenebb szöveget írni, diktálni mások előtt meg nem szoktam. Ennyit a nyafogásról.

Nagyon különleges emberekkel találkoztam tegnap. Elképesztően inspiráló, üdítő, a hétköznapokból kiszakító személyiségük lenyűgözött. A férj szavait úgy ittam, mintha attól félnék, intellektuálisan szomjan halok nélkülük, a feleségből áradó nyugalom és harmónia pedig, a lelkemnek esett jól.

Lehetne is itt a történet vége, hiszen juj, de jó volt nekem már megint.

Rajtam viszont a találkozás végeztével először a bosszúság lett úrrá. Ezekkel az emberekkel ugyanis, én már tizenegy évvel ezelőtt találkoztam. Részben ugyanazt (feltehetőleg) elmondták, amit tegnap, mégse érte el az ingerküszöbömet. Egy nagyon kellemetlen társasággal jártam ott, és néhány emlékfoszlányon kívül  az érzés van csak meg, hogy milyen rossz volt közöttük. Halványan emlékeztem a házaspárra is, hogy alkottak valami különleges dolgot, ami azért annyira nem nagy szám. Döbbenet, hogy valaki a lehetetlent kijátszva egy ekkora életművet alkotott a két kezével, nekem meg úgy rémlett: vannak ennél klasszabb dolgok is. Nem is árulom el, mi az, mert szégyenemben világgá kellene mennem.

Milyen személyiségromboló, mérgező társaság lehetett, ha egy ilyen különleges, zseniális ember szavait nem  hallottam meg annak ellenére, hogy több, mint egy órán keresztül beszélt hozzám. Így viszont nem csak fellélegzek, hogy már nincsenek körülöttem azok a negatív kisugárzású emberek, de az elmúlt tíz év érdemének kell tartanom, hogy megszabadultam tőlük.

Biztosan csúnya dolog, de egyre jobban zavarnak a kishitű emberek. Főleg így, hogy időnként (szerencsére egyre gyakrabban) ilyen emberekbe futok, akik ekkora hatással vannak rám. Már eljutottam velük kapcsolatban odáig (mármint a kishitűekkel), hogy amint elkezdenek beszélni, már a magamban ordítva éneklés sem elég, azonnal le kell ráznom őket.

"Csinálnám, de én nem olyan gazdag családból származom."

"Nincs nekem több tízmillióm."

"Majd, ha nyerek a lottón."

A tehetségünk ingyen van (relatíve persze, nem kell most ezért szétszedni...), de felbecsülhetetlen az értéke. Kizárólag mi magunk döntjük el, hogy használjuk-e vagy sem.

Ehhez képest tegnap:

–  Anyuci, megfoghatom az ebihalat?

– Az ebihalat nem lehet megfogni.

Gyerek:

Pedig tudhatnám, mi magyarok olyan találékonyak és trükkösek vagyunk...