Elég nehéz volt feldolgozni, hogy nincs csatornahálózat. Viszont, mivel minden rosszban van valami jó, legalább sokkal környezettudatosabban kezdtem élni. A gyerekek születésekor amúgy is változtattam a mosási szokásaimon, hogy minél kevesebb vegyszerrel érintkezzen a bőrük, így nem volt gond még egy szintet lépni ezen a téren. Főleg, miután számos jó tanácsot kaptunk arra vonatkozóan, hogy hová érdemes az emésztőgödör hígabb részét engedni. Ezt iszonyú undorító volt még hallgatni is. Így persze már érthető, hogy az árkok vize miért olyan büdös. De van, aki a másik földjére engedi, azt jól van az úgy. Nincs is sok dolga a szippantós traktornak errefelé. Szerintem csak a közintézmények használják, de a magán szféra számára ...

A múlt héten családi nap volt az óvodában. Minden óvónéni, szülő kitett magáért. Az új vezető számára is nagyon fontos, hogy minél több programja legyen a kicsiknek, akár szülőkkel vagy azok nélkül. Mind az iskola, mind az óvoda nagyon ad erre. Becsülöm nagyon mindkét intézmény vezetőjében ezt a hozzáállást, és azt, hogy minden lehetőséggel élnek, hiszen mint hátrányos helyzetű település, feltehetőleg több alkalom adódik egy jó pályázatra. Mindketten nagyon elhivatottak, tényleg mindent megtesznek a helyi gyerekekért. Sokszor átfutott az agyamon, nem túlzás-e az egyik-másik rendezvény körüli felhajtás, de akkor eszembe jutott, amit gyerekkoromban a zenekar vezetője mondott: teljesen mindegy, hogy tizenöt idős néninek ...

Egyik délután kijöttünk a tanyába, hogy elvigyük azokat a cuccokat, amikre ott, a nyár folyamán szükségünk lehet. Össze is pakoltunk, már indultunk is volna, amikor a férjem kibökte, hogy olyan jó itt lenni. Én is mondtam, hogy valóban, van valami ebben a helyben. Amikor itt vagyok, mindig érzem, hogy elmúlik a feszültség, és valami kellemes megnyugtató érzés lesz rajram úrrá. Pár, itt töltött óra is feltölt annyira, hogy a faluba visszatérve könnyebben vegyem a hétköznapok kihívásait. Rájöttünk, hiába dolgoztunk annyit tavaly azon, hogy újra lakható legyen, alig töltöttünk itt időt. Sütögetni, medencézni kijöttünk egy-egy délutánra, de sosem aludtunk végül kint. Nem is tudom, miért, pedig minden megvan ahhoz, hogy akár egy ...

Mert aki újrakezd, az vidéken kezdi újra, ugyebár. Feltehetőleg máshol nem is számít igazi újrakezdésnek. Csak az az igazi, ha az ember elhagyja a nagyvárost családostól, és egy kis faluban telepszik le. Az persze egy másik kérdés, hogy egy fővárosi számára minden vidéknek számít a városa határán kívül.

Azt nem vitatom, hogy be lehet sokallni a nagyvárosi életből, én sem vágyom vissza, de valahogy úgy érzem, túlmisztifikáljuk ezt a vidék, meg falu dolgot. Az is csak egy közösség, ahol ugyanúgy vannak tisztességes emberek, de pont annyi a tróger is, mint a városban. Egyik sem jobb a másiknál. Ráadásul, csak akkor számít néhány fejben valaki "igazán vidékinek", ha azzal a lendülettel, hogy leszállt a metróról, át is szállt ...

Mindig van eggyel lejjebb…

Mesébe illő gyorsasággal ment el a városi ház, és lett helyette a tavi. Decemberben már a miénk volt az új ház. A kedves, idős házaspár, akitől vettük, egy új építésű társasházba szeretett volna befizetni abban az esetben, ha nekünk nem sürgős, hogy kiköltözzenek. Miután a felső szint is egy komplett lakás, úgy voltunk vele, maradhatnak. Sőt, ingyen maradhatnak. Fizessék a rezsit és ne aggódjanak a költözés miatt. Idén december 31-ig lakhatják a házunkat még, ingyen. A szerződés megkötésekor a férjem megbeszélte a kedves, idős párral és a velük szoros barátságban lévő ingatlanossal, hogy ugye a konyhabútor marad. Nagy hümmögés következett, de végül beleegyeztek, hogy marad, és mi is ott ...

Tegnap a city-ben voltam vacsorázni a barátaimmal. De azt álmomban sem gondoltam, hogy ennyire elszoktam a betontól a lábam alatt. Úgy éreztem magam, mint azoknak a bugyuta hangnemben megfogalmazott, rácsodálkozós, álnaív nyílt leveleknek a főhősei, akik a választások idején olyan különös tehetséggel fogalmazták meg ártatlannak tűnő gondolataikat.

Pedig a megszokott módon indult: öngyilkos jelöltek (el)kerülgetése a négyesen, bár, most meglepően kevesen terveztek itt véget vetni az életüknek. Az emnulláson viszont annál jobban kívánták sokan a halált, és keresték hozzá a pajtásokat. A Városba mentem először a szomszédainkhoz, mert őket nagyon szeretjük és ha tehetjük, meglátogatjuk. Miután feltöltődtem náluk, elindultam a ...

Emellett senki sem tud csak úgy elmenni. Tényleg? Vizet iszik csak? Teát se? Üdítőt se?

Nem. Ez van, engem nem zavar. Viszont másokat úgy tűnik, igen. Olyannyira, hogy egy óvodai szülői értekezleten külön napirendi pont volt az a gyerek, amelyik vizet iszik a tízóraihoz. Amikor az óvónéni elkezdett erről a "titokzatos vízivóról" beszélni, azt hittem, valami nagy bejelentés lesz vele kapcsolatban. De nem. Mindössze ennyi volt a bűne, hogy csak a vizet issza meg. Kikéredzkedik tízórai alatt inni. "Én még ilyen gyereket nem láttam!" Mondta felháborodva. "Ki hallott már olyat, hogy egy gyerek nem issza meg a teát!" Nagyon feldúlt volt, én meg nem akartam hinni a fülemnek, hogy ez tényleg ekkora gond. Akkor, amikor sok gyerek nem kap főtt ételt ...

"Én a legjobbat akarom a gyerekemnek."

Azóta cseng a fülemben ez a dallam, ahogy "megkaptam". Ugyanis az ezt kiejtő anyuka szerint a legjobbat akaró szülő városi iskolába járatja a gyerekét. Csakis a csemete érdekében, nem pedig amiatt, hogy ő is abban a városban dolgozik, reggel beadja, munka után pedig összeszedi a gyereket. Majdnem kínosan éreztem magam. De csak majdnem. Ugyanis én viszont tapasztalatból tudom, hogy az oktatás színvonalának vajmi kevés köze van a település méretéhez.

Nekem lehetőségem volt egészen közelről látni egy nemhogy falusi, de tanyasi iskolát. Ott a 10 fős osztályt egyszerre tanította a tanítónéni úgy, hogy mindig egy osztálynak volt „élő adásban” az óra, a többinek meg magnós foglalkozás volt ...

Legalábbis brit tudósok ezt bizonyították be tegnap reggel a helyi általános iskolában.

Tegnap előtt akkora zuhé kapta el a gyerekeket ebédre menet, hogy hiába az esőkabát, a fiam és még legalább egy kislány úgy elázott, ahogy azt ilyenkor illik. Nadrág, cipő, zokni, minden. Annak ellenére, hogy még csak elsősök, volt annyi eszük, hogy gyorsan átöltöztek tornaruhába/cipőbe, a vizes holmijaikat pedig  radiátorra tették. A kislány nagy büszkén mutatta is, amikor mentem a fiamért, hogy milyen ügyesek voltak. Tényleg azok voltak, büszke voltam rájuk és örültem, hogy ilyen életrevalóak. A fiam nem kicsit szemrehányóan vetette oda, hogy ő megmondta reggel, hogy gumicsizmába kellene jönni. Valóban, én voltam az, aki húzta a száját, ...

Ehhez kellett három év, hogy rájöjjek. Vagy, mindössze három év elég volt, hogy rájöjjek. Amilyen lelkesedéssel csináltattam meg, olyan lendülettel dobtam ki tegnap végre a „szőrösdisznó tenyésztő” címmel ellátott névjegykártyáimat. Mondjuk ilyet csak egyszer adtam ki a kezemből, azt is egy olyan ügyvédnőnek, akinek egy teljes évébe tellett lebonyolítania egy föld adásvételt. Az eladók valamiért rendületlenül bíztak benne.

Három évvel ezelőtt azt gondoltuk, milyen jó kis harmadik üzletág lesz belőle. A sertéshús mindig kelendő lesz a piacon, arra mindig szükség van. A vágóhidak úgyis mindig felvásárolják prémium szaláminak, prémium sonkának ezt a fajtát. Ráadásul nemcsak rendkívül egészséges, hanem nagyon magyar ...